213

árja számára tartogatná, s velem csak a szoros gyakorlati tanácsokat közölné.

-- Rossz lábbal kelt ma fenséged. Igazságtalan hozzám. Hülye hivatalnokai vannak, és rajtam tölti ki a mérgét. Azt hiszem, ideje, hogy távozzam. -- És a bárónő szuszogva felállott.

-- Ne ugráljon, Mária! A fene se akarta megsérteni magát. De értse meg: ez a Kéri pillanatokon belül itt lehet, és maga rébuszokban beszél nekem!

-- Már itt is van ... -- pillantott ki a bárónő a függöny sarka mögül az ablakon. -- A császár követe pontos.

A tartománygróf szintén az ablakhoz lépett, és letekintett az utcára. Az aranyozott üveges hintő ekkor állott meg a fejedelmi palota felhajtóján. A kísérő vörös huszárok toporzékoló lovainak patkója szikrákat vetett a kockaköveken.

-- Pontos és pazar -- mondta Vilmos. -- Terézke szereti a pompát... A porosz király inkább a hadseregére költi a pénzt.

-- Ami azt illeti, ezek a huszárok se karneváli maskarák csupán, hanem katonák -- felelte a bárónő. -- Most már tényleg megyek. Egyébként csupán arra gondoltam, hogy ha ön megbántva tiltakozna amiatt, mert a követ úr bérelt házba költözött, ahelyett, hogy az állami vendégfogadást vette volna igénybe, akkor a gróf aligha tartja majd illőnek emlékezni a valóságra, miszerint ezt a vendégfogadást elfelejtettük felajánlani neki. Még ő fogja exkuzálni magát, és ön fejcsóválva leveszi az ügyet a napirendről, ön uralkodó módjára viselkedhet, és ráadásul megspórol egy csomó pénzt.

Vilmos megragadta a bárónő kezét, és megcsókolta.

-- Mária, magának férfinak kellett volna szület—

214

nie! -- mondotta. -- Európa első diplomatája leheteti volna . . .

-- Én is azt hiszem -- válaszolta a bárónő, és elmosolyodott. -- De azért nőnek lenni sem volt éppen rossz ... -- És miközben némileg karikírozva az udvari etikettet, térdet hajtva bókot vágott ki, a félig szívott szivart a tartománygróf kezébe nyomta. -- Ugyan, oltsa már el, barátom! -- És kissé lihegve az asztmától, de még mindig könnyedén kisuhant a szárnyas ajtón.

Vilmos egy kristályvázába dobta a szivart, és közben arra gondolt, miként fogja a bárónő még ezen a héten, valamelyik pezsgős mulatságán bizalmasságot tettetve elmesélni a követnek, hogyan takarította meg a tartománygróí a vendéglátás költségeit rajta, miközben még ő adta a megbántottat. Alighanem ez volt az a pillanat, amikor Vilmos elhatározta, hogy bármit ígér is a császár követe, s bármilyen közel fenyeget is az osztrákok mellé állott francia hadsereg, ő mégis a porosz királynak kötelezi el magát abban a háborúban, amelynek kitörésében immár mindenki bizonyos volt, de még senki sem tudhatta, hogy kerek hét esztendeig fog tartani.

Természetesen Zichy Kálmán sem sejthette a tartománygróf gondolatait, miközben a Rotes Palais széles márványlépcsőjén felfelé sietett. Félúton, a lépcső fordulójában egy termetes, erősen csipkés és feltűnően kifestett, de még most is izgatóan szép hölggyel találkozott. Bár nem ismerte a hölgyet, az udvari szokások szerint köszöntötte. A hölgy biccentett, majd néhány lépést továbbhaladva, megállott, megfordult, és Zichy után szólt:

-- Uram! ön, ha nem tévedek, gróf Zichy Kálmán, őfelsége rendkívüli megbízottja. -- S mielőtt választ

217

kaphatott volna, folytatta: -- Én báró Mária Stahl vagyok. Ha ragaszkodik az etiketthez, délben átküldhetem önhöz a komornyikomat egy meghívólevéllel ma estére a palotámba, ahol estélyt adok . .. Kálmán szívére tette a kezét, és meghajolt.

-- Bárónő, különleges megtiszteltetésnek veszem, hogy a meghívást szóban s személyesen az ön ajkáról vehettem át...

-- Bevallom, számítottam rá, gróf úr -- nevetett a bárónő. -- Várom önt! -- És továbbment. Kálmán még egy pillanatig állott a lépcsőn, azután megfordult, és ő is továbbindult felfelé.

A bárónő pedig elégedetten ült be kocsijába, miközben még egyszer szemügyre vette a palotaudvaron lóról szállott, letáborozó huszárokat. A sápadt bőrű, finom arcú magyar gróf lehet szép fiú, okos ember, de nem az ő esete; már inkább az az öles, furcsa nagy fecskebajszot viselő huszár. . . Azt elfogadta volna komornyiknak még tíz éve. Talán ma is ...

Mária Stahl egy percre elábrándozott múltján, akadt-e benne az imént látott katonához hasonló, de ameddig visszaemlékezett, nem talált. S egy bizonyos időponton túl, visszafelé, az arcok összemosódtak. Emlékezete nem tudott már különbséget tenni, s mire hazaért, meg is unta a játékot. Van neki elég töprengeni valója a jelenben is. A kapuban jelentették, hogy Capello tábornok a kisszalonban várja.

-- Vezessék az ebédlőbe -- mondta a bárónő. -- Éhes vagyok.

-- Vilmosnál jártál? -- kérdezte a tábornagy az asztalnál.

-- Tudsz más okot, amiért én kora délelőtt kimozdulok?

218

-- Amennyire tudom, mostanában már Vilmos kedvéért se nagyon.

-- Jól tudod, Louis. Teszek a grófra. Teszek egész Kasselra. Bért, hol a majonéz?! Idelökik nekem a halat a tányérra, de a majonézt elfelejtik! Ez a második eset, Bért! Harmadszorra saját kezűleg verem el vizes kötéllel a pucér fenekét, Bért! Már egy rendes inas-pincért se lehet találni ebben a rohadt városban, mindet eladtad, te csirkefogó!

-- Nyűgös vagy ma, Mária. Ha tudom, el se jövök.

-- Na tessék! Ez is egy széplélek! -- dühöngött tovább a bárónő, miközben alig törődve a szálkákkal, majonéz nélkül is befalta a halat. Mire a riadt inas a majonézes tállal visszatért, a másik pincér már a sültet rakta a bárónő tányérjára. Mária egyszerre evett és beszélt: -- Vilmosnak tele a nadrágja, fél a porosztól, fél a franciáktól, fél az osztrákoktól, még a paplan alatt is fél a mumustól! De holnap felvonulnak a hadseregek, és ha addig nem dönti el, melyikhez csapja a te ármádiádat, Kasselból csak egy marék hamu meg törmelék marad!

-- Ha eldönti, esetleg akkor is -- felelte szárazon Capello, és eltolta maga elől a tányért, pedig alig evett valamit. De nem volt étvágya. -- Nem azért jöttem, Mária, hogy fecsegjünk. A helyzet komoly. Amíg mi itt zabálunk, Zichy puhára főzi Vilmost, aki úgyis szívesen hajlik, ha nem is az osztrák, de a franciák felé. Most, hogy ez a kettő egy, még könnyebben dönt.

-- És talán nem jól? Mi bajod egyszerre a druszáddal?

-- Vele semmi. Amíg Lajos Frigyes szövetségese volt. De most a francia király és a porosz király szembekerül egymással.

-- A francia hatalmasabb!

219

-- De a porosz erősebb, Maria. Nézd, kedvesem, lehet, hogy te sosem hitted el, de én mégiscsak értek valamit a stratégiához. Ha jó sorsom nem egy ilyen bolhafejedelemségbe vet, hanem igazi hadsereg élére, talán be is bizonyítottam volna. Minden azon múlik, hogy az ember egy lépéssel előbbre lásson, mint amelyet éppen tennie kell. Mi itt valamennyien úgy csináljuk a háborút, mint fél százada mindig. Frigyes másként. Mária Terézia évi bevétele ötvenhárommillió, kiadása ötvenöt. A többi kölcsön. Ebből a pénzből tizenhatmilliót költ a hadseregére. Sok pénz, de az egésznek nem egész harmada csupán. Frigyes király viszont, amikor trónra lépett, mindössze hétmillió tallért szedett be évente, ma pedig már húszat. És ebből tizenhármat költ a hadseregére. Több mint a felét! Mária Terézia évente tizennyolcmilliót fizet ki csak kamatra az államadósságok után, Frigyes évente hárommillió tiszta nyereséget tesz félre az államkincstárba. Terézkének az udvartartása évi négy és fél millióba kerül, Frigyesé mindössze kétszázezerbe. De Frigyes pokrócon alszik, bakacsajkából eszik, és jobban fizeti a vámtisztviselőit, mint a minisztereit. Terézke pedig két és fél ezer ingyenélőt etet a Burgban, hogy elég fényes legyen az udvartartása. Közöttük ráadásul száz sincs olyan, akinek ne lenne nemeslevele. Csak a kukták meg a csatornapucolók nemtelenek. Mit gondolsz, mi következik ebből?

-- Nem tudom -- felelte közömbösen a bárónő, aki már a cukrozott gyümölcsnél tartott. -- Csupán az a véleményem, hogy kissé későn tört ki rajtad a puritanizmus.

-- Nem erről van szó -- legyintett a tábornagy. Csak a stratégiáról. Tedd egymás mellé a kettőt, és

220

nem nehéz kiszámítani, a következő háborúban melyik fog győzni.

-- Nem számítom. Mert ha számolni kezdenék, az is kiderülne, hogy egyik oldalon Frigyes százezer embere, a másikon pedig Lajos százezre, Mária Terézia százezre, a cár százezre. Az háromszázezer. Én három évtizede Bourbon-színekben élek, és nem látom be, hogy miért kellene a porosz bugrisnemesekhez pártolnom.

-- Hogy ne ők verjék vizes kötéllel a te meztelen fenekedet! -- lökte oda indulatosan Capello.

-- Csak ne féltsd te az én tagjaimat! -- állt fel az asztaltól a bárónő. -- Sok mindent kibírtak már azok.

Átmentek a szalonba, és tovább vitatkoztak, de meggyőzni egymást nem tudták. A szövetségek váratlan átrendeződése szembeállította az eddig mindig közös nézeten kitartó párt. Megitták a kávét, dohányoztak, míg a bárónő úgy érezte, hovatovább ideje lesz visszavonulnia, hogy estére kipihenje magát. Búcsúzóul áthidaló javaslatot tett:

-- Ne döntsünk elhamarkodottan, Louis! Neked is megvannak a barátaid, nekem is. Kár lenne szembefordulnunk velük idő előtt. Még sok minden történhet.

-- Vilmosnak döntenie kell.

-- De neki se most. A követ itt van, érezze jól magát. De senki és semmi nem kötelezi Vilmost, hogy egyértelmű választ adjon. Mint formális alattvaló, formálisan biztosítsa a császárt hűségéről. Ez nem jelent komoly elkötelezettséget, de ezt Ferenc éppúgy nem ismerheti be nyíltan, mint ahogyan nem mondjuk ki mi sem. A formák és szokások azért is jó dolgok, Louis, mert átsegítenek bennünket a bizonytalan helyzeteken . . .

221

-- Emlékiratokban az ilyesmi szépen hangzik. De más a memoár, és más az élet.

-- Ezt nem kellett volna mondanod, Luigi -- szólította egyszerre olasz nevén a bárónő Capellót, s agyában máris az járt, véletlen-e csupán, hogy a tábornagy ugyanazt mondja neki, amit az imént a tartománygróf. Vajon melyik hallotta a másiktól, s mit mondhattak éppen róla, amikor ez elhangzott?

-- Mi történik, ha Vilmos netán saját feje után mégis dönt? -- riasztotta fel gondolataiból a tábornagy.

-- Ez nem fordulhat elő! -- felelte élesen a bárónő. Vilmos csakis azt teszi, amit tanácsolnak neki. S ha másként tenne, mint itt eldöntjük, én tudni fogom, hogy súgtak neki. ..

-- Nem bízol bennem, Mária? Először esik meg . . .

-- Igen. Először. És most hagyj magamra! Fáradt vagyok.

Capello felállt, meghajolt, de minden ceremónia nélkül. Búcsújukból hiányzott a szertartásosság, de a meghittség is.

A bárónő hálószobájába ment, levetkőztette magát, ágyba feküdt, és sírt egy sort. Valamikor élvezte a politikai intrikákat, élete sikerének tartotta, hogy részt vehet bennük. A hatalmat most is szerette, de már inkább bonyodalmak nélkül. Lehetőségeihez mérten eljutott a csúcsra, és már csak szemlélődni akart. Fiatal korában nem félt a bukástól; bízott benne, hogy hamarosan felszínre verekszi magát ismét. Szeretett kockáztatni; most inkább a biztonságot szereti. Mi lesz, ha rosszul választ? A tábornagy érvei semmivel sem nyomnaik többet a latban, mint az övéi. Az erők nagyjából kiegyenlítettek, ez már az örökösödési háborúban is kiderült. A szövetségi helycsere ezen

222

aligha változtat. Kassel Közép-Németország legszebb városa ... Jaj, ha feldúlják! És jaj neki, ha ellenségei dúlják fel! Kiesni ebből a kedves kis palotából? Ebből a jó puha ágyból? Ebből a biztos jövedelemből? Ebből az életből?

Lehet, hogy az életből?

Mária addig sírdogált, amíg elaludt.

A tábornagy sohsem aludt napközben. Hazamenet a bárónőtől ő is sok mindenfélét gondolt, mivel ha most elveszíti a pozícióját, többé belőle sem lesz tábornagy. Ha még oly kicsiny hadsereg élén is. Rendben van, Mariát a francia udvar fizeti, érthető tehát, hogy ragaszkodik a francia szövetséghez. De Capello már régen felszámolta francia kapcsolatait. Amióta az angolokkal ő bonyolította le a katonai üzleteket, jobbnak látta, ha kerüli a franciákat, nehogy az angolok belekössenek. Ujabban pedig, hogy az angolosztrák szövetség felbomlott, és Frigyes közeledik György királyhoz, már a poroszok is tapogatództak Capellónál, mennyit kér azért, hogy a kasseli hadsereg barátságosan viselkedjék irányukban. Aki a kapcsolatot létrehozta, nem más volt, mint Von Stumpf őrnagy, Capello szárnysegédje, a porosz király fizetett ügynöke. De erről tudott Capello, és nem zavarta; most pedig hasznosnak is bizonyult. Capello szívesen tette volna zsebre Frigyes kemény, értékes tallérjait, de nem szívesen kötelezte el magát. Egyetértett Mariával, hogy ne siessék el a döntést, de meggyőződése volt, hogy a jövő Frigyesé. Ha fiatalabb, maga ajánlja fel szolgálatait a porosz királynak. De talán így még jobb: Frigyes keresi a kapcsolatot őhozzá. Boldogan vállalná, de nem bolond, hogy ingyen tegye. Hadserege kicsiny, de nem oly elhanyagolt, mint álmában látta; két-három hét gyakorlatoz—

223

tatás, a felszerelés rendbehozása életre pofozná. Nagyon helyre kis had lehet belőle, a württembergiek megirigyelhetnék! Ha Frigyes számítani kíván a kasseli csapatokra, semmi akadálya. Csak értésére kell adni, mennyi muníciót, felszerelést, ellátmányt vállaljon magára, és természetesen megfelelő hozzájárulást a tisztikar fizetéséhez ...

Magához rendelte Von Stumpfot.

A zömök, himlőhelyes arcú hivatásos katonatiszt gyorsan előkerült.

-- Maga szerint, Stumpf, mennyi idő kell ahhoz, hogy egy csinos hadgyakorlatot rendezhessünk?

-- Legfeljebb három hét, kegyelmes uram -- válaszolta a tiszt. -- És háromszázezer birodalmi tallér.

-- Csinálja meg kettőből, Stumpf.

-- De az csak két hetet is jelent, kegyelmes uram.

-- Magam is úgy gondoltam, Stumpf. Egyelőre nem ütközetre kell felkészíteni a katonákat, hanem csak hadijátékra. Ahhoz pedig elegendőnek kell lennie két hétnek is.

-- Értettem, kegyelmes uram. Méltóztatik megengedni, hogy kérdezzek valamit?

Capello bólintott.

-- Csak tessék, Stumpf.

-- A császár követe számára tartjuk a gyakorlatot?

-- Ezt így kereken nem mondanám. Égy jól szervezett hadsereg nyaranta hadgyakorlatot tart, nemde? Nos, az csak külön öröm és szerencse, hogy a császár éppen Kasselban tartózkodó megbízottját a gyakorlaton vendégül láthatjuk. Nem szeretném azonban, ha ebből a véletlen egyezésből bárki is túlságosan messzemenő következtetéseket vonna le... -- Capello itt szünetet tartott, részint, hogy a következők jelentőségét kiemelje, részint hogy jól megrágjon minden

224

szót, mielőtt kiejti a száján. -- A hadgyakorlatnak elsősorban azt kell demonstrálnia, hogy nem játék hadsereg felett rendelkezünk. Ha a követ úr jelenti haza császárjának és királynőjének, annak csak örülni lehet. De természetesen csak büszkék lehetünk, ha ugyanezt állapítja meg rólunk a szász király és a porosz király is, akinek katonai tapasztalatait különösen nagyra becsüljük.

-- Ügy érti excellenciád, hogy a gyakorlatra meghívnánk a szászokat és a poroszokat is?

-- Mindkét királynak van megbízottja Kasselban. Ha katonai szakértő kísérettel kiegészítve jelen lennének a hadijátékon, az csak emelné az esemény jelentőségét. És a követ úrnak se lehet ellene kifogása. . . -- Némi habozás után hozzátette: -- Ellenkezőleg. Serkentően hathat a gondolataira. És a Bécsbe küldendő jelentéseire...

Stumpf végre elmosolyodott. Első pillanatokban megrémült, hogy főnöke a háta mögött lepaktált az osztrákokkal, de azután a szándékosan kerekre és diplomatikusra fogalmazott mondatok mögött megértette az elhatározást: tárgyalhatunk a poroszokkal, de adják meg az árát; a követ jelenléte pedig csakis felfelé srófolja majd az összeget. Stumpf elégedett volt, mert megbízatását is teljesítette, és pénztárcája sem járt rosszul.

Még aznap szervezni kezdte a hadgyakorlatot. A törzskar munkához látott, hogy megtervezze a játék lefolyását; a hadtáp, hogy előkerítse a szükséges felszerelést hozzá; az őrmesterek pedig regulázni kezdték az ellustult katonákat.

Szolgálati kötelességeinek így eleget téve, Stumpf más, számára nem kevésbé fontos teendői után nézett. Titkosírással levelet írt, apróra összehajtogatta,

225

gondosan lepecsételte, és bizalmas emberét lóra ültetve, még azon este útnak indította. Amint a futár elporzott, Stumpf szállására ment átöltözködni. Díszbe vágta magát, mert Stahl bárónő estélyére készült.

Von Stumpf ugyan nem volt szenvedélyes kártyás, de becsülte mások szenvedélyét. Nem túlságosan tehetős nemesi család gyereke volt, iskolát keveset járt, de józan esze és gátlástalansága szépen kamatozott a katonai pályán. Capello hamar felismerte benne a rokon lelket, aki ugyan kevesebb tapasztalattal és gyakran durvább eszközökkel, de hasonló elvekkel él, és vállalva a kockázatot, hogy neki is fejére nőhet, megtette szárnysegédjének. Stumpf olykor ordenárénak, de mindenkor alkalmazkodónak bizonyult, és Capello megszokta őt. Talán ezért is nézte el, hogy kevés pénzért sokat árul el a poroszoknak. De az is lehet, Capello bölcsen tudta: Kasselban nehéz olyan titkot találni, amiért érdemes lenne többet fizetni vagy ügyesebb kémet felbérelni.

Meglehet, ezután sok minden másként lesz. Egyelőre Stumpf őrnagy azért járt szívesen Stahl bárónő házába, mert ott gyakran jutott olyan értesülésekhez, amelyek ugyan közönséges pletykák voltak, de megfelelő tálalással és fontoskodással a messzi Berlinben hihetik róluk, hogy fontos értesülések. A játékszobákban is sűrűn megfordult, mert a kártyás ember, hogy izgalmát és lapját leplezze, vagy konokul hallgat, vagy szívesen fecseg oda nem tartozó dolgokról. És Stumpf füle ezeket a dolgokat is itta, mint az itatóspapír -- igaz, akkoriban még csak a porzó járta, de ez Stumpf erényein mit sem változtat.

Aztán meg a követre is kíváncsi volt. Hátha ott lesz? Ahogyan a bárónőt ismerte, aligha mulasztja el meghívni. Ha nem hívná is, a kártyaszobák minden

226

este nyitva vannak, és ki tudja, nem megrögzött játékos a magyar gróf is? Bécsben szeretnek játszani, és tudnak költeni. Zichy az egér, akit be kell csalni az egérfogóba. Az is lehet, éppen a kártya az a szalonnadarabka, amelyikre ráharap . . .

A bárónő lakosztálya a palota emeletén volt; a földszintet a játékszalonnak tartották fenn. Ha azonban a bárónő estélyt adott, az épület összes helyiségeit egybenyitották, aminek következtében természetesen belépődíjat sem szedtek a játszani vágyóktól. Igaz viszont, ilyenkor jobban őrizték a bejáratot, hogy a meghívottakon kívül lehetőleg senki se léphessen be. Az már azután kasseli sajátosság volt, hogy meghívott vendégekként nagyjából ugyanazok szerepeltek, mint akik más napokon belépődíj ellenében is látogatták a kártyaszobákat.

Zichy Kálmán mindezt pontosan tudta. Indulása előtt a többi között a külügyminisztérium kasseli dossziéját is alaposan áttanulmányozta, s abban nemcsak a szorosabban vett diplomáciai iratok szerepeltek, hanem részletes beszámolók is a helyi viszonyokról. Továbbá érkezte másnapján felkereste szállásán az osztrák konzul, aki külön felvilágosította a város és tartomány jelentősebb személyiségeinek anyagi és társadalmi helyzetéről; megmondta, kire számíthat, és kitől kell óvakodnia. Végül pedig nem Kassel az első város, ahol útjában megfordult, és játékszalonok mindenütt működtek; nyílt alkalma tapasztalatot szerezni.

A bárónő kedvesen fogadta, és sorra mutatta be a helyi nagyságoknak és szépasszonyoknak. Kálmán udvarias közömbösséggel viselkedett, amelyet könnyen nézhettek gőgnek is -- akár a császár maga jött volna el, olyan fennhéjázó, mondogatták egymásnak

227

a vendégek --, pedig csak unta őket kegyetlenül. Nem is csoda, a kasseli nemesség legfeljebb nyelvében és öltözködésében különbözött a somogyitól. Talán csak a parlagi magyarkodásnak nem találta mását itt, máskülönben a vadászat, a játék, az egymás megszólásának, a látszatönkormányzat intrikáinak még a fordulatai is majd szó szerint azonosak voltak. S nem mindegy, hogy a szolgabírót szidják vagy a titkos kamarás urat? Kálmán nem tudta szeretni őket, és elnéző is csak azért volt, mert diplomatapályát választott.

Mindenki tudta, miért jött, de senki sem merte szóba hozni. Pletyka számtalan keringett, de senki sem sejtette, a tartománygróf melyik oldal mellett dönt. Addig pedig hangosan véleményt nyilvánítani veszélyes lett volna: Kasselban a falaknak is fülük van, a bárónő palotájában pedig még az ablakoknak is. Egy meggondolatlan kijelentés, egy könnyelmű szellemesség -- és a fecsegő másnap már a bástyatömlöcben találja magát. Ahonnan ugyan ki lehet szabadulni bírósági tárgyalás nélkül is, de nagyon sokba kerül. Olykor a fogoly egész vagyonába.

Inkább kártyáztak. Vagyonokat azon is el lehet veszíteni, de legalább a nyerés reményével. A tömlöcben csak veszíteni lehetett. Ebből következett, hogy éjféltájt a palota emeleti termei nagyjából kiürültek, s aki nem ment haza, az a (földszinti játékszobákban volt található. Zichy Kálmán tudta, hogy neki is oda vezet majd az útja, de nem sietett. Igyekezett felidézni emlékezetében a legutóbbi bécsi divatot, hogy kielégítse a hölgyek kíváncsiságát; ártatlan tréfákat mesélt és pikáns történeteket az udvari színház táncosnőiről. Sikere volt, mert kellemes társalgónak bizonyult, és történeteit már kipróbálta több városban

228

is. Mire Kasselba ért, csak a biztos sikert aratókat tartotta meg.

A bárónő messziről figyelte. Szerette volna megismerni emberét, mielőtt szót vált vele. Mária Stahl meglehetős tapasztalattal rendelkezett az emberek gyors megítélésében, és ritkán tévedett. Máskülönben aligha lehetett volna azzá, aki lett. A magyar gróffal történt első találkozása arra utalt, hogy Zichy Kálmán észjárása gyors; társalgása a hölgyekkel meggyőzte arról, hogy valamely okból közömbös a női szépség és kacérság iránt. A kasseli hölgyek ugyanis szerették volna zsákmányul ejteni, de csak elegáns bókokat kaptak. Alighanem zárkózott is -- állapította meg a bárónő --, hiszen bár sokat fecseg, semmit se mond. Végül rájött arra is, hogy Kálmánt voltaképpen nem érdekli az egész.

Ez volt az a pont, amelyből beszélgetésüket elindíthatta, amikor egy alkalmas pillanatban magukra maradtak.

-- Bécs után mi bizonyára rettenetesen vidékieknek tűnünk a szemében, gróf úr. Kérem, ne vágjon közbe, és ne mondja, hogy ,,ó, dehogyis, ellenkezőleg", mert én a művirágot se kedvelem. Azonkívül én tudom, hogy vidékiek vagyunk. Fiatalságom egy részét Párizsban töltöttem.

-- Köszönöm, hogy figyelmeztet rá, bárónő. Én, aki Bécsből jöttem, vagyok igazán vidéki ön mellett.

-- Nem tudom megítélni, gróf úr. Sohasem jártam Bécsben. De azt hiszem, téved. Bécs nagyváros. Főváros. Bár, elismerem, nehéz lehet megszokni, ha a spanyol etikettet osztrák nyárspolgárok gyakorolják.

-- ön fején találta a szöget -- nevette el magát Zichy, és a jég megtört. Leültek a sarokba, és a bárónő intett, hogy hozzanak italt nekik.

229

-- Vilmoskánk nagyon kimért volt önhöz? -- kérdezte, és mindjárt válaszolt is a saját kérdésére: -- Ne ítélje meg szigorúan őt, grófom. Elefántok között az egér óvatosan cincog.

-- Egérhez az elefánt nem küld követet. Meg sem látja. Ne becsülje le a lehetőségeiket, bárónő.

-- Sajnos a lehetőségeink nem azonosak a képességeinkkel.

-- Be kell vallanom, a tartománygróf úr nagyon jó benyomást tett rám.

-- No igen, ha Vilmos összeszedi magát, akkor rövid időre képes olyan benyomást kelteni, mintha gondolkodni is tudna. De ön gyakorlottabb diplomata, semhogy a látszat megtévesztené . ..

-- ön pedig, bárónő, úgy látszik, többet engedhet meg magának, mint más kasseli urak és hölgyek. . .

-- Harminc éve élek Kasselban, és a Rotes Palais kapuja mindig nyitva állott előttem, a nap bármelyik szakában is mentem. Ez bizonyos tekintetben megkönnyíti a helyzetemet. De nem szeretném, ha azt hinné, fölényes vagyok. Csak élek a jogaimmal.

-- Ha nem értem félre, ezzel azt óhajtja mondani, bárónő, hogy helyesen tenném, ha e jogokra a jövőben jobban odafigyelnék?

-- ön nagyon pontosan ért engem, gróf úr, és én ezért hálás vagyok.

-- Az én helyzetem sem könnyű, bárónő. Nem azért jöttem Kasselba, hogy hivatalos tárgyalásokat folytassak. Nincs felhatalmazásom semmilyen szerződés megkötésére. Célom pusztán az eszmecsere és az, hogy megismerjem a tartomány vezetőinek az álláspontját. Ez, tudom, gyanakvást kelthet küldetésem felől: nincs-e valamilyen titkos háttere? Viszont akit ennek ellenkezőjéről meg tudok győzni, az őszintébb lehet a

230

kimondott gondolataiban, minthogy következményük súlya is kisebb.

-- Engem tökéletesen meggyőzött, gróf úr. Persze én csak egy öregasszony vagyok, aki talán önmagát is csak ámítja azzal, hogy fecsegésére némelyek odafigyelnek.

-- Ne kényszerítsen arra, asszonyom, hogy tiltakoznom kelljen, és bókokkal erősíteni, hogy téved. A ceremóniákat hagyjuk meg a hivatalos aktusoknak.

-- Köszönöm, gróf úr, ez jólesett, ön akkor mondja a legszebbeket, amikor nem akar bókolni. Rám azonban számíthat minden esetben és minden körülmények között. Voltaképpen csak ennyit akartam mondani.

-- És ez a legtöbb, amit mondhat, asszonyom.

-- Nem szeretem az osztrákokat, ezt bevallhatom. De maga magyar, és nem fog megsértődni. A királynőjüket sem szeretem. Bigott, vakbuzgó, rengeteg pénzt költ arra, hogy tetszetősen éljen, de képtelen szépen élni. A fényűzés önmagában semmit sem ér. A játékban sem a tét a lényeges, hanem a kockázat élvezete. Persze nagyobb téttel nő a kockázat is. Egy palotában több lehetőség van a szórakozásra, mint egy viskóban. De csak a palota kevés hozzá . . . Istenem, az a rengeteg gyerek, már megbocsásson . . .

-- A dinasztia fenntartása magasabb szempont, mint egyik tagjának személyes sorsa. Még ha királynő is. Vagy úgy még inkább . . .

-- Tudom, tudom -- bólogatott a bárónő, és úgy látszott, hogy őszinteségi roham fogja el. -- Szegény Terézke! Hogy tudnám sajnálni, ha egyáltalában képes lennék megérteni őt. Ha én királynő lennék, kedvesem, fütyülnék arra, mi lesz énutánam. Enyém a birodalom, azt csinálok vele, amihez kedvem szottyan.

231

Különben mit ér az egész királyosdi, nem igaz? Csak hát én Párizsból jöttem, ahol a királyon mindig több nő uralkodik, de az országon a király. És ha megunja, nyugdíjba küldi a nőket, akik a fejére nőttek ...

-- És ön ezt irigyli? -- vetette közbe Zichy Kálmán.

-- Ma már irigyelhetem, kedvesem. Megöregedtem, és engem senki soha nem merészelt nyugdíjazni. Legalább a káröröm joga adassék meg nekem. De nem ezt akartam mondani. Csupán azt, hogy én nem az ön szent és frigid királynője kedvéért kínálom a barátságomat önnek, hanem azért, mert a francia király is helyesnek találta, hogy a kezét nyújtsa a Habsburgoknak, és én harminc esztendő után is itt, Kasselban Párizsra hallgatok.

„Mert Párizs cserében vigyáz rád, hogy Vilmoska ki ne billenthessen ..." -- gondolta Kálmán, fennhangon pedig csak annyit mondott:

-- Érdekes, hogy ön, bárónő, mindig Párizst mond, és sohasem Versailles-t, ahol pedig az udvar tartózkodik.

-- Igazán? Szokás dolga... -- ütötte el a választ a bárónő, és gyorsan felállott. -- Túl soká maradtunk, még fecsegni kezdenek... Nem kíván lejátszani egy partit?

-- örömmel -- felelte Kálmán, és a karját nyújtotta.

-- Hallom, Vilmosunk még arról sem gondoskodott, hogy megfelelő szállással fogadjuk önöket -- mondta a bárónő lefelé menet a lépcsőn.

-- Nem tesz semmit. Konzulunk szép házat bérelt nekem.

-- Bérelt! A tartomány vendégének! Ahogyan én Vilmost ismerem, volt képe hozzá, hogy még neki álljon feljebb, és ő tegyen önnek szemrehányást. . .

232

-- Valóban, bárónő, ön úgy ismeri Vilmos gróf gondolatait, akár a sajátját.

Mária Stahl oldalról éles pillantást vetett a fiatalemberre, akinek arca nem árulta el, hogy komolyan beszél, vagy ugratja csak. Arisztokratának túl okos, diplomatának túl fiatal, agent provocateurnek túl nyílt tekintetű -- állapította meg, miközben bevezette a kártyatermekbe, és magára hagyta.

Zichy Kálmán természetesen nem maradt magára. A vendég urak körülfogták, asztalhoz invitálták. Udvariatlanság lett volna, ha visszautasítja, viszont ha azonnal elfogadja a felkínált helyet, könnyen szenvedélyes kártyás hírébe keveredhet. Elfogadta tehát a meghívást, de nem engedte távozni az asztaltól azt a fiatalembert, aki a helyét felkínálta. Azt mondta, megvárta, amíg elfogy a koporsó, és majd újrakeverés után ül be.

Az asztalnál ugyanis bacc-ot játszottak, az egyik legkegyetlenebb hazárdjátékot. A bacc hasonlatos a chemin de /érhez, csak még szigorúbb szabályokkal, megszorításokkal. Koporsónak azt a kártyacsomagot nevezték, amelyből a játékosoknak a bankár lapot osztott. Bár a játék előírásai szerint a koporsónak legalább öt csomag kártyából kellett állnia, Kálmán észrevette, hogy ez a koporsó feltűnően alacsony: legfeljebb ha két csomagból állt. Hamar fogyott is. Baráti társaságban megteszi akár egy pakli is, de a játékszalonokban íratlan törvény volt a szabályok betartása. Zichy Kálmán nem volt jó kártyás, de a bacchoz nem is kellett túl sok tudomány. Inkább szerencse. Ahol pedig a szerencsének túlságosan nagy szerepe van, ott gyakori vendég a balszerencse; ezt a szabályt Kálmán is ismerte annyira, hogy nyitva tartsa a szemét. A játék közepes tétekkel, változó eredmény-

233

nyel folyt. Többnyire ugyan a bank nyert, de ez gyakran megesik. A második, ami feltűnt Kálmánnak, az volt, hogy a bankot adó játékos a szolid, de biztos nyereség ellenére a koporsó fogytával kiszállt a játékból. Ilyenkor a bankadás joga nem a jobbra ülő játékosra száll át, mint amikor a bank veszít, hanem balra vándorol. A baloldali játékos azonban csak ekkor ült az asztalhoz, akárcsak Kálmán, mégis vállalta a bankadást. Márpedig az illem úgy kívánta volna, hogy ne vállalja, és a jog a tőle balra ülőhöz vándoroljon tovább.

Kálmán ötven birodalmi tallért tett ki maga elé, és nyert. Nyereségét fennhagyta, és másodszor is övé volt a jobb lap. Tudta, hogy a könnyed társalgás közben élesen figyelik minden mozdulatát. A szoba lassan megtelt érdeklődőkkel, noha a tétek nagysága nem indokolta ezt. Személyének szólt a kíváncsiság.

A császár követe játszik ... -- adták szájról szájra, és Kasselban ritka a szenzáció; ez annak számított.

Harmadik leosztásra vesztett, s mivel előbbi nyereségét benn hagyta, az mind elúszott. Tárcájába nyúlt, és megduplázta a tétet. Még mindig csak száz tallérnál tartott. Megint nyert, de most már osztotta a tétet, és csak a bank negyedét állta, hogy a többi játékos is beszállhasson. Mivel így több kéz játszott, maradt ideje, hogy másra is figyeljen, ne csak a lapjaira. De úgy tett, mintha mögéjük bújna. Bár időnként nyert, lassan, de biztosan veszített. Két zacskó pénzt tett kabátja zsebébe, és az egyik hamarosan elfogyott. Szerencsére senki sem tudta, hogy van nála másik is. Amikor az első kiürült, úgy rázta ki belőle a tallérokat, hogy mindenki láthassa, nincs benne több. Magához intett egy libériás komornyikot.

-- Az előcsarnokban hagytam az inasomat -- mond—

234

ta neki jó hangosan. -- Küldje fel. -- A komornyik meghajolt és távozott, Kálmán pedig partnereihez fordult. -- Bocsánat, uraim, ma Fortuna nem kedvez nekem, pedig teszem neki a komplimentet. . .

-- Ha megengedi, gróf úr, szívesen rendelkezésére állok -- mondta egy úr, aki az udvari titkos tanácsi címet viselte, de Kálmán köszönettel elhárította:

-- Az inasomat utánpótlásért küldöm . . . Szerencsére nem lakunk messze .. .

Kálmán ugyan inast mondott, de Lajtorjás Balog Gergely olyan csatos-gombos-sujtásos-zsinóros veres huszáruniformisban lépett a terembe, hogy a jelenlevő kasseli lovastiszt urakat elsápasztotta a sárga irigység. Zichy magához intette, és remélve, hogy a közelben senki sincs, aki magyarul értene, megkérdezte:

-- Van nálad egy teli pénzes zacskó?

Gergely bólintott. Zichy, mintha utasítást adna neki, folytatta:

-- Térülsz-fordulsz, és azt a pénzt, mintha szállásunkról hoztad volna, nékem ideadod. Igazában megállasz az ajtón kívül, és azt a rózsaszín nyakfodros hölgyet, ki amott az ablakmélyedésben áll, és a legyezőjére suttyomban tükröt csinál, mikoron innen kimegy, meglesed, és ha kinek a legyezőt átadja, attól kevés zajjal elveszed. Megértettél?

-- Igenis, nagyságos uram! -- csapta össze a sarkantyúit Gergely, és marsolt kifelé.

-- Elnézést -- fordult vissza az asztalhoz Kálmán. -- Folytathatjuk, uraim.

Kívül pedig Gergely nem állott meg, ahogyan ura parancsolta, hanem előrefutott a kapuhoz. Ott mindig téblábolnak léhűtők, zablafogó gyerekek, nap—

235

számosok. Egy suttyó legényt fogott fülön, és két petákot nyomott a markába.

-- Szedd a lábad a császár követének szállására, tudod, melyik az. Keresd a kék huszárok között Herr Hajítót, és mondd neki, hogy tüstént jöjjön ide. Ha tíz percen belül itt vagy vele, megduplázom, amit az imént adtam!

A legény ke eliramlott, La j törj ás pedig hanyatthomlok rohant vissza. A folyosóról belesett a terembe, és megkönnyebbülten sóhajtott fel: a rózsaszín nyakfodros hölgy még az ablakzugban állott, s legyezőjét is kezében tartotta. Gergely másik pillantása az asztalon levő koporsóra esett. Éppen akkor értek a bevágáshoz, amely jelezte, hogy már csak egy cou, azaz egy leosztásnyi lap van hátra. Még jókor ért vissza tehát.. .

Zicsfalván a jobbágyok nem játszottak hazárdjátékot; az fenn volt tartva uraiknak, hogy játsszák ővelük. A huszárok már verték a kártyát, de a nagy játékokat ők sem ismerték. Csak azt, hogyan csalnak a hamiskártyások, így azután Gergely is értett a szóból, amikor Kálmán csak annyit mondott, hogy a rózsaszín nyakfodros hölgy tükröt csinál. Annyit tett ez, hogy a kezében tartott elefántcsont legyezőre körme közé szorított apró íróónnal feljegyzi a felemelt és eldobott kártyalapok színét, számát. Az eldobott lapokból lesz keverés után az új koporsó. Hanem az már egy másik bandatag dolga, hogy hamisan keverjen: látszatra mintha villámgyorsan peregnének kezében a lapok, valójában azonban egyik sem cserél helyet a másikkal. Mindegyik marad a helyén, abban a sorrendben, ahogyan eldobták. Mivel pedig akkor képpel felfelé feküdtek, a koporsóban pedig lefelé, az eldobott utolsó lap a koporsóban az első. Nos hát ezért

236

„tükör" a lista, amit a hölgy is a legyezőjére írt: minden a régi helyén van benne, de fordított sorrendben.

Fennállott a veszélye, hogy a hölgy maga ül be a játékba, de ez túlságosan kockázatos lett volna. Ahogyan a kártyázok elértek a couig, a hölgy kisétált a teremből, ahol senki sem vetett rá ügyet. Buzgón legyezte magát, végigsétált a folyosón. Gergely messziről figyelte. A folyosó azonban elkanyarodott, és senki sem járt rajta; túlságosan feltűnő lett volna, ha a nyomába szegődik. A hölgy eltűnt a kanyarban, Gergely pedig behúzódott egy függöny mögé. Perc sem telt el, és a hölgy jött is vissza. Kezében már nem tartott legyezőt.

Gergely átkozta csengő-pengő sarkantyúit, de tehetetlen volt. Most már le nem vethette őket. Kénytelen volt kivárni, míg ismét magára marad, akkor azután három ugrással a folyosókanyarban termett. Homályos és üres volt. . . Elkésett volna?

De nem. Éles szemmel áldotta meg a sorsa: egy kanapé aranyozott karfáján hevert a legyező, mintha csak ottfeledték volna. A következő pillanatban már el is süllyedt Gergely mentéjében. S még a kezét is alig húzta vissza, amikor a sötétben, egy oldalszalonból kilépett egy alacsony férfi. Tekintete a karfára esett, majd Gergelyre. Habozott, hogy rákérdezzen-e, de más választása nem maradt.

-- Fröhlich kisasszony itt felejtette a legyezőjét szólította meg Gergelyt. -- Nem láttad véletlenül?

A huszár úgy összecsapta a sarkát, hogy visszhangzóit a folyosó, és harsányan válaszolta:

-- Nix dájcs!

S mint aki jól végezte dolgát, odébbállott. Az alacsony ember eltorzult arccal nézett utána. Gyakorlott elméje arra képes volt, hogy egy hosszú számsort egy—

237

szeri olvasás után megjegyezzen, de arra már nem, hogy olvasatlanul is megismerje; arra semmilyen elme sem képes.

Gergely visszamasírozott a játékterembe, és átnyújtotta a pénzes zacskót Zichy Kálmánnak.

-- A tükör immár a keblemben -- mondta, és Kálmán bólintott.

-- Jól van, fiú. Elmehetsz ... -- felelte, mert köszönetre nem volt idő. A kártyákat már megkeverték, s mivel Kálmán számított rá, megfigyelhette, hogy a lapok csak szaporán peregtek, de nem cserélődtek. Nem szólt egy szót sem. Várta, mi következik. A bankár idegesen tekingetett, mint aki vár valamit -- hiába. Űjra kevert, de tovább már nem húzhatta. Letette a koporsót, és tétet kért. . .

Kálmán feltett száz tallért, és nyert. A nyereséget benn hagyta. A szerencse egyszerre mellé szegődött, mert ismét neki kedvezett a lap járás. Hanem a veszteség miatt a játék szabályai szerint a bank ismét jobbra vándorolt, vissza az előbbi bankárhoz. A két játékos egymásra tekintett, és a bankátadó nem is leplezetten vállat vont; azután némileg mérsékelve magát, közölte, hogy kiszáll a játékból. Zichy Kálmán bólintott, és úgy tett, mint aki csak a lap jár ássál törődik. Szeme sarkából azért látta, amint a mérges ember éppen az ajtóban szembetalálkozik egy alacsony férfival, akinek azonnal megragadja a gallérját, és ki vonszol ja magával a (folyosóra, így azután azt már nem hallhatta, hogy mit mond neki, de különösebb költői képzelőerő nélkül is sejtette, hogy éppen nem dicsérő szavakat.

Valóban, a pórul járt kártyabankár dühödten támadt cinkosára, hogy hol a csudába késlekedett. Hiszen neki kellett volna beülnie a játékba, és a tükör

238

segítségével szerzett tudományát kamatoztatni! A kis emberke kézzel-lábbal kapálódzott, igyekezett szabadulni a meglepően erős kezek szorításából.

-- A gróf mindent tud! -- lihegte. -- Az inasa megkaparintotta a legyezőt...

A szorítás engedett, és az emberke elhadarta társának, hogy miért nem tudott hozzájutni a koporsóban levő kártyák sorrendjét ismerő legyezőhöz.

-- És te mindjárt összetojtad magad! -- mondta megvetően a társa. -- Mindössze annyi történt, hogy a legény talált egy legyezőt, és zsebre vágta, hogy meglepje vele a szeretőjét!

-- Ha így lenne, visszaadta volna, amikor rászóltam . . .

-- Németül. . . Egy magyar parasztra . . . Hol az az ember ?

Végigmentek a folyosón, de a huszárt sehol sem találták. Az előcsarnokban bukkantak rá, de már nem volt egyedül: két huszár tanakodott nagyban az egyik sarokban.

-- Melyik: a kék vagy a piros ?

-- A piros . . . Őrnagy úr ...

-- Maradj itt! -- És Stumpf őrnagy lesietett a lépcsőn. Egyenesen a két huszárhoz lépett.

-- Ungarn? -- kérdezte röviden.

-- Most már keresni se kell, komám -- mondta csendesen Hajítónak, miközben tisztelettudóan összecsapták bokájukat. -- Éppen ő a mi emberünk. Ugyan mit akarhat?

Stumpf két kézzel is mutogatta, hogy a legyezőt kéri. Gergely lelke felvidult, de arca mozdulatlan maradt.

-- Már tudom, mit akar, de az egy más kalamajka. Most lépjél le, s a kapuból lessed, merre tart. Mivel

239

ő volt az, aki a Fekete Macskában a hordó megett társalgott...

-- Uniformban vagyok, menten felismerne... Hanem előkerítem Szúnyog Andrist, és őt eresztem a nyomába ... Andris, mint az árnyék ...

-- Amíg megleled, én szóval tartom az urat... Stumpf kimerültén és dühösen hagyott fel a szó-

és jelbeszéddel: a fickók fütyülnek rá! Míg ő kiteszi nekik a lelkét, egymás közt hadarnak a maguk tatár nyelvén. Nincs más hátra, néhány markos legényt kell ráereszteni a piros ruhás gazemberre, azoknak majd kiadja a legyezőt!

Erre azonban nem lett szükség -- egyelőre. A kék huszár egyszerre csak sarkon fordult és elment, a piros huszár pedig két szomorú fecskebajsza mögött mintha elmosolyodott volna. Azután mentéjéből előhalászta a legyezőt. Stumpf utána nyúlt, de a huszár elkapta előle. Nem túlságosan ékes német nyelven megszólalt:

-- Vezessen az úr a kisasszonyhoz. Néki visszaadom ...

Stumpfot elöntötte a pulykaméreg, átkozta magában az egész históriát, hiszen őneki a hamiskártyásokhoz csupán annyi köze volt, hogy tudott róluk, és a kezükre játszott némi sáp ellenében. Például beült a játékba, és fenntartotta a helyet a tükröt ismerő játékosnak. Óvakodott attól, hogy játék közben bármit is elkövessen -- karrierje vallhatta volna kárát. De Fröhlich kisasszony a banda tagja volt, és Stumpf őrnagy élete Magdalena Fröhlich nélkül fölöttébb sivár lett volna; jóllehet idővel rájött arra, hogy a hölgy nem pusztán katonás megjelenése kedvéért ajándékozza meg kegyeivel. Alighanem már a banda megbízásából férkőzött hozzá, hogy szükség vagy baj ese-

240

tén az őrnagy magas összeköttetéseivel takaródzhassanak. De mire Stumpf elméje megvilágosult, érzékei Magdalena Fröhlich rabságában sínylődtek, nem is nagyon kívánkoztak el onnan.

De a legyező nem kerülhet a gróf kezébe, akár sejti, hogy meg akarják kopasztani, akár nem. Különösen hogy Stumpf ilyen meggondolatlanul leleplezte magát, és elárulta, hogy köze van a legyezőhöz . . . Micsoda ostoba komédia!

-- Gyere! -- intett a huszárnak, és elindult felfelé a lépcsőn. Végül is nem lehetetlen: ez a nagy bajszos tahó tényleg csak arra vágyik, hogy maga adhassa vissza a legyezőt a szép szőke dámának . . .

Némi keresgélés után az egyik szalonban, más hölgyek társaságában, rábukkantak a kisasszonyra. Stumpf elhívta, de már óvatos volt, mert a legény értett németül.

-- Ez a derék katona meglelte a kisasszony legyezőjét, és szeretne abban a kitüntetésben részesülni, hogy saját kezébe adhassa vissza . . .

-- Ó, nagyszerű! -- lehelte Magdalena, miközben szakértő pillantással felmérte a széles vállú, karcsú derekú huszárt.

Gergely azonban többet kívánt.

-- Ha az úr megengedné, és a kisasszony nem venné sértésnek egy senki katonától, mondanék is hozzá valamit . . . Csak a nagyságos kisasszonynak szólana ...

Stumpf legszívesebben keresztülszúrta volna, de csak a fogát csikorgatta tehetetlenségében.

-- Vigyázz, Mágdchen, a fickó veszedelmes! -- sziszegte, és néhány lépést hátrált, de a közelben maradt.

-- Magamtól nem merészelnék ilyesmit -- mondta

241

Gergely a lánynak. -- Gazdámnak, a méltóságos gróf úrnak a parancsára teszem . ..

-- 0 parancsolta, hogy lopja el a legyezőmet?! toppantott a lány.

-- Ö parancsolta, hogy a kisasszony bármilyen holmiját lopjam el...

-- És miért?

-- Hogy ő adhassa vissza . . .

Magdalena mélyet lélegzett. Az írást a legyezőn ez az ember tehát észre se vette!

-- Más módot a bemutatkozásra nem talált a gróf úr?

Gergely a bajusza mögé bújt, úgy felelte:

-- Magyarországban, ahonnan jöttünk, ez a szokás járja, ha egy úriember vonzódását akarja elmondani egy úrikisasszonynak ... -- S igyekezett nem gondolni reá, ebből még mekkora pofonok támadhatnak.

-- Nem ismerem a maguk szokásait -- felelte most már mosolyogva a hölgy. -- A sárga szalonban leszek. Oda várom a gróf urat.

Gergely összecsapta sarkantyúit, és elindult a kártyaterem felé. Kálmán gróf éppen akkor állt fel az asztaltól, miután megelégelte a játékot, amelyben végül is nem veszített többet, mint amennyit az illem megkívánt. Gergely az ajtóban ieléje lépett.

-- Nagyságos Fröhlich kisasszony a sárga szalonban elvárja a gróf urat -- mondta egy szuszra.

-- Miféle kisasszony és mi végre? -- csodálkozott Kálmán.

-- A rózsaszín nyakfodros hölgy, s a végre, hogy ezt a nagyságos úrtól visszakaphassa. -- És elővette a legyezőt.

-- Te valami nagy disznóságba akarsz engem keverni -- mondta mély meggyőződéssel Zichy Kálmán.

242

-- Istenemre, nem! -- mentegetődzött Gergely. -- A kisasszony meglátta, hogy ezt a jószágot felmarkoltam és visszakérte. Nem adhattam, hát hazudnom kellett. Mit mondhattam mást. . .

-- Mást? Mint?

-- Hát. Ha ugye, én nem adom vissza, akkor tömlöcbe vetnek lopásért, honnét a nagyságos úr se húzhat ki, hiszen éppen a minap maga a nagyságos úr mondotta nekem. De ha a gróf úr kedvéért nem adom vissza, az már egészen más, mert akkor nem én vagyok a ludas...

-- ... hanem én -- fejezte be a mondatot Kálmán.

-- Nem így értettem.

-- Te mindig másként érted. Csak legyen, aki téged értsen. Na, add ide! -- A gróf zsebre tette a legyezőt, majd elindult megkeresni a sárga szalont.

Magdalena Fröhlich addigra felkészülten várta. Időközben megnyugtatta Stumpfot, hogy csupán szerelmi postáról van szó, valami sajátos ázsiai népszokásról, de féltékenységre semmi ok. Különben is: az őrnagy örüljön, hogy megmenekült a kínos leleplezéstől. Stumpf ezt az érvelést fanyarul tudomásul vette, sőt még akkor is engedelmeskedett, amikor a lány megparancsolta, hogy menjen haza.

-- Nem szükséges a magyar gróf orrára kötni, Pubi, hogy te, a tábornagy segédtisztje, voltál az, aki a legényétől az én legyezőmet számon kérte ... -- mondotta.

- Mi van ebben? -- berzenkedett Stumpf.

-- Csak annyi, Pubi, hogy a magyar gróf nem hülye. Netalán mégis felfedezi a számokat a legyezőn, és rosszra gondol. Majd azt mondom neki, hogy a lottériaszámokat írtam fel. De ha te is belekeveredsz,

243

még azt hiheti, hogy a kasseli hadsereg titkainak spionériája.. .

Zichy Kálmán kivágta a komplimentet a Fráulein előtt, aki negédesen mosolygott.

-- Különös módját választja az udvarlásnak, gróf úr -- mondotta. -- Nem gondol arra, hogy mi nem ismerjük eléggé az önök szokásait, és félreértjük inasa cselekedeteit?

„Ó, te címeres gazember! -- gondolta Kálmán, Gergelyről emlékezve meg így. -- Arra akarsz kényszeríteni, hogy ennek a ledér leányzónak csapjam a szelet? Aki ráadásul hamiskártyás, és bizony mondom, inkább pellengérre kötve látnám, mint e helyütt selyemben páváskodni. No megállj! . .."

Arca azonban semmit sem árult el gondolataiból, s ajka udvarias bókokat mondott csupán. De a legyezőt nem hozta szóba. Várta, mikor veszti el türelmét a lány, és kéri vissza. Hamarosan erre is sor került. Kálmán a megbántottat adta:

-- De kisasszony! Én abban reménykedtem, hogy nem vonja meg kegyét tőlem, s kitüntet azzal, hogy emlékül nékem adja!

-- Emlékül? Mire?

-- Hogy szerencsém lehetett megismerni önt!

-- Gróf úr, ön elragadó, de meg kell mondanom, hogy az a legyező bár értéktelen, számomra is kedves emlék, nem szívesen válnék meg tőle. De ha annyira ragaszkodik ahhoz, hogy tőlem zálogot vegyen, ám válasszon valami mást. Hiszen nem a tárgy fontos, ugye, hanem a gazdája?

-- A kisasszony nemcsak szép, de nemét felülmúlóan okos is. Mindamellett, engedje meg nekem, hogy mindaddig magamnál tartsam a legyezőt, amíg a cserére alkalom nyílik . . .

244

-- Gróf úr, ön nem bízik bennem?

-- Méltatlan vád. Az igazság az, hogy pillanatig sem tudok meglenni anélkül, hogy valami önre ne emlékeztessen . . .

-- Tehát nem adja! -- A lány hirtelen kiesett megjátszott szerepéből, és hangja felcsattant. Zichy higgadtan és csendesen felelte:

-- Nem.

-- Gróf úr, az ön szándékai nem egyenesek!

-- Nem görbébbek, mint a kisasszonyéi.

-- Vannak barátaim, akik tudják kötelességüket.

-- Pillanatig sem kételkedtem benne, kisasszony.

-- Gondolja meg, gróf úr. ön itt idegen . . .

-- És a tartománygróf vendége. Nem hinném, hogy örülne, ha alattvalói megbántanák a császár követét. De őszintén mondom, kisasszony, nekem sem lenne kedvemre való, ha időmet más ügyekkel kellene töltenem, mint amiért jöttem. Egyezzünk meg hát abban, hogy a legyezőjét zálogként megtartom mindaddig, amíg Kasselban tartózkodom. Ha ez a tartózkodás zavartalan lesz, szavamat adom, 'hogy elutazásom napján sértetlenül visszaszolgáltatom önnek. Most pedig, ha megengedi... -- Fejet hajtott, sarkon fordult, és faképnél hagyta Magdalena Fröhlichet.

Megkereste a bárónőt, megköszönte a szíves vendéglátást, és elbúcsúzott. Gergelyhez, pedig annak oldalát majd kifúrta a kíváncsiság, egy árva szót sem szólt. S a legény is bölcsebbnek találta, ha nem kérdez. Hazaérkezve, amint tehette, lelépett.

Rohant Hajítóhoz, aki a lovát kefélte, pedig annak olyan fényes volt a szőre, hogy a bolha is hanyatt esett volna rajta.

-- Andrást ráhajtottam a nyomra -- felelte Gergely izgatott kérdésére. -- Mostanig nem került vissza.

245

Mit tehettek mást, várni kellett. Mit tehetett mást, Gergely is kefélni kezdte a maga lovát. A ló, mit tehetett mást, egy kicsit csodálkozott, de mivel jólesett neki, tűrte, nem tiltakozott.

Azután egyszerre csak megérkezett Szúnyog András, akin a ráaggatott fuvaroskocsis-ruha úgy állott, mint réti varjún a selyemcsokor.

András kalandos történetet beszélt el arról, hogy milyen úton-módon szegődött Stumpf őrnagy nyomába, aki a bárónő palotájából nem a szállására ment, hanem egy külvárosi fogadóba, közel a keleti kapuhoz. A fogadós szobát nyitott neki az emeleten, és húst meg bort vitt utána. András kiment a fogadóból, és körülnézett az udvaron. Némi szemlélődés után arra a meggyőződésre jutott, hogy ha felkapaszkodik az istálló padlására, onnan kijuthat a kocsiállás tetejére. Ahonnan pedig már csak egy jó ugrás a fogadó eresze. Ha abban megkapaszkodik, elérheti a padláslyukból kiálló létra végét. Már azután csak azt a létrát kell kihúzni a lyukból, megtámasztani az eresz peremében, és a tetőn odébbtolni, hogy alsó vége éppen annak a szobának az ablaka fölé érjen, amelyben az őrnagy vacsorái, s közben alighanem vár valakit. . .

Holdtalan nyáreste volt, a tetőn kúszó alakot senki sem láthatta, a szoba ablaka pedig nyitva volt. Szúnyog András ég és föld között lebegve hasalt a tetőn, a létrán, és fejjel lefelé még arra is merészkedett, hogy belessen a szobába.

-- Megjött, akire várt? -- kérdezte Gergely.

-- Az jött-e meg, nem tudom -- felelte András. -- De egy asszonyszemély, az érkezett. . .

-- Sárga hajú, rózsaszín kacifánttal a nyakában, ugye?

246

-- Olyasforma. Igencsak járt a mellyé a szapora lélegzettől, és pergett a nyelve, mint az istennyila . . .

-- Mit mondott? -- vágott a szavába Hajító.

-- Azt bizony meg nem mondhatom -- vakarta az üstökét András. -- Hisz tudja kend, hogy nem értem a német szót. . .

-- Hogy az isten ... -- káromkodta el magát Hajító. -- Minden francos madár nyelvét megtanulhattad, még a bagolyét is, csak éppen a plundrásokét nem fogja az eszed!

-- Hagyd el -- szólt Lajtorjás. -- Gondolom én, mit mondhatott a frájlájn. S aztán mi lett még?

-- Aztán semmi. Az ember megette a húst, megtörölte a kezét, felállott, adott két egyforma ménkű pofont a sárga hajú némbernek, mire az elkezdett keservesen ríni. Akkor az ember szájon csókolta, mintha semmi harag nem lenne közöttük, és szelíden elzavarta. A frájla el is ment, az ember meg új bort kért a kocsmárostól, és várt tovább.

-- Mégse lehet olyan rossz ember az ... -- vélte Hajító, aki hajlamos volt az elmélkedésre. De Gergelyt más foglalkoztatta.

-- A némber csak macska. A menyétet kellene megfogni. Akire a mi emberünk tovább várt... S aki azóta oda is érhetett... -- Megragadta Szúnyog András kabátját. -- Vesd le hamar!

-- Ne bomolj, Gergely! -- húzta el magát Adris. Fel nem mégy arra a tetőre. Nyakad szegni akarod?

-- Fenntart a bajszom -- sürgette Gergely, de Hajító is mást mondott:

-- Vagy beárulja kendet. Nagyon ismerős már a bajszod, Gergely. Az az ember meg kiváltképpen ismeri. Ha már mászni vagy pottyanni rendeltetett, hadd kísértsem meg én. Engem kevesebben ismernek,

247

és tán a beszédet is jobban értem, mivel régebben szolgálok . . .

Olyan érv volt ez, amelynek nehéz ellentmondani. Hajító Nagy János felöltötte a fuvaroskocsis-ruhát, rajta se állott derekabbul; igaz, legalább senki se hihette volna, hogy milyen szép szál huszár búvik benne s mögötte.

Szúnyog András tüzetesen elmagyarázta, merre és hogyan kell mennie, hogy a fogadóra rábukkanjon. Szerencsésen oda is ért, s némi üggyel-bajjal végigjárta a tetőre vezető ingatag utat. Fél óra sem telt belé, ott hasalt ő is a tetőn, a létrán, fejjel lefelé, és még be sem tekinthetett, már hallhatta is, hogy akire odabent vártak, időközben megérkezett. Ráfigyelt a beszédre, és hamarosan tudta, hogy nem érkezett még későn.

Mi tagadás, fölöttébb érdekes dolgokat hallhatott. Meg is jegyezte az utolsó betűig mind.

Másnap reggel, früstük után Gergely engedelmet kért Zichy Kálmántól, hogy egynémely dolgokról beszámolhasson. A gróf, aki felkészült a legrosszabbra, nagyot sóhajtva egyezett bele.

-- Ki az istennyilát szakajtottál megint a nyakamba? -- kérdezte gyanakodva. Gergely azonban Hajítót tessékelte be a szobába, nyomatékául annak, hogy nem holmi huszárcsínyről lészen szó.

Zichy Kálmán kicsit meglepődött, azután azt mondta:

-- Tudod, hol a pálinka. Hozz három poharat, és tölts. Aztán told be az ajtóreteszt, és üljetek le.

Megérezte, hogy a két huszár súlyos kázusban jár. Az ajtót nem annyira a titkolódzás végett záratta be, hanem mert aki, ha csak szobainas is, rájuk nyitna, és hármójukat ülve lelné, vagy azt nem hinné, hogy ő

248

gróf, vagy azt, hogy amazok közemberek. Máskülönben bolondnak tartották volna, és Kálmán inkább kerülte a megbotránkoztatást. Persze hagyhatta volna állva is a huszárjait, ők csodálkoztak volna rajta legkevésbé; He akkor csak gróf lett volna, s nem Zichy Kálmán.

Lajtorjás Balog Gergely pedig -- tőle szokatlan, elfogódott hangon -- most már rendre elbeszélte, miért kocsmázott ő, míg gazdája türelmetlenül várta, mit hallott, kit látott, s hogyan szegődött a nyomába, folytatta a sort a tegnap esti viszontlátással, majd az őrnagy titokzatos kirándulásával a városszéli fogadóba. Innentől Hajító Nagy János folytatta a beszámolót mindazzal, aminek a létrán és tetőn, fejjel lefelé í'ültanúja volt.

Stumpf őrnagy és társai azt főzték ki, hogyan lehet a császár követét úgy eltenni láb alól, de legalábbis súlyosan megsebesíteni, hogy az véletlen balesetnek tűnjék, és még a gyanúja se merüljön fel a szándékosságnak. Soha kínálkozóbb alkalom reá, mint a tervezett hadgyakorlat. . . Módot és alkalmat teremtenek majd, hogy Zichy Kálmánt elcsalják a törzstől, ahol a vezérkarral és a vendégsereg többi tagjával a hadijátékot nézi. Az őrnagy magára vállalta a beugrató szerepét azzal, hogy megfelelő terepre érve, valamilyen ürüggyel lemarad, és előreküldi a grófot. Ezután jelt ad az erdőben rejtőző dragonyosokriak, hogy a hadijátékhoz tartozó lovasrohamot miméivé, tapossák le Zichyt. A dragonyossvadron csupa megbízható emberből áll majd, s lesz közöttük két-három külön beavatott is. Az ő feladatuk, hogy gondoskodjanak Zichy és az esetleg vele tartó lovász vagy segédtiszt fejbekólintásáról. A svadron ezután továbbrobog, és többé soha senki sem derítheti ki, hogy a császár kö-

249

vetet véletlenül vagy szándékosan döntötték le a lováról . . . Sajnálkozás, mentegetődzés, részvétüzenet, esetleg dísztemetés katonai pompával. . . Kell-e tisztább ügy?

-- Kanász Lali még ma este az őrnagy úron mutatja meg, hogyan kell a sertést egy bökéssel átküldeni a másvilágra, az a tiszta munka -- vélte Gergely, de Zichy Kálmán mosolyogva ingatta a fejét.

-- Az nyilvánvaló gyilkosság -- mondotta --, amihez menten keresni kezdik a tettest.

-- Ha nagyságod bejelentené az udvarban, hogy mit forralnak ellene? -- töprengett Hajító, de a gróf erre is nemet mondott.

-- A tartománygróf úr kedves ember, de mást ő sem tehetne, mint a hivatalnokait mozgósítaná . . . Azok közül pedig ki tudja, melyik cinkos, melyik nem? Bizonyítékunk sincsen reá . . .

-- De ha híre támadna, mivelhogy tapasztalásom szerint itt a német udvarokban a legkisebb titoknak is hamar nagy híre támad, már csak a szóbeszéd miatt se mernék megtenni -- vélte Gergely, de erre már Hajító is tudott választ.

-- Kitalálnának mást. Meg hát szagot is fognának, hogy itt valaki lesi őket, és jobban őriznék a titkukat -- mondotta. Zichy hozzátette:

-- A zaj a rám bízottaknak sem használna. Szövetségeseket toborozni járom Németföldet. A gyanakvás pedig gyanakvást támaszt, a vádaskodás vádaskodásokat szül. Nekem bizalomra, szívélyességre és előzékenységre van szükségem.

-- És aki suba alatt szövi az ármányt? -- így Hajító.

-- Azt suba alatt kell tartani. Hogy ki ne bújhassák.

-- Nagyságod a gazda, mi csak a szolgálók -- mondta Gergely. -- Ha csendet parancsol, tesszük csendben.

250

Mintha csupa ártatlan bárány járna a világban. Birkapofát vág a pimasz? Kosbégetés legyen rá a válasz ... És a felsőbb világ semmit se lát, semmit se hall meg . . .

-- Jól mondod, Gergely -- bólintott Kálmán. -- Most már csak plánumot kell reá szerkeszteni.

-- Meglesz az is, nagyságos gróf úr. Csak arról kell fülest szerezni, hol lészen a parádé, s mely erdőben búhat majd a dragonyos dúvad!

-- Ha a kasseliak elkészültek a játék tervével, én bátran megkérdhetem, hol és hogyan tervezik -- felelte Kálmán. -- Ha meg ezt tudjuk, egy jó térkép és némi előzetes helyszíni vizsgálódás után száz az egyhez kikémlelhetjük, hol tervezik a támadást ellenem.

-- Azután már mi mondjuk a nóta végét -- hajtotta i'el, mi a poharában volt, Gergely. Kálmán gróf és Hajító őrmester pedig reá koccintották a magukét. Még szerencse, hogy senki se látta őket, mert azt hihette volna, hogy negyven esztendővel előbb tört ki a nagy francia forradalom . . .

3. A hadgyakorlat

Néhány mérföldnyire a várostól, a Fulda bal partján széles, tágas mező terült el. Körben erdőkkel borított enyhe domboldalak szegélyezték. A legmagasabb domb tetejéről egyformán látni lehetett a folyóparti nagy tisztást és a környező dombok erdeit, rétjeit. Alkalmasabb helyet kívánni sem lehetett volna egy parádés hadgyakorlat számára, és jobb kilátót az említett dombnál, a vezérkar és a vendégek elhelyezésé-

251

re. Innen egyformán látni lehetett a folyóparton elhelyezett védők állásait és a még egyelőre erdők fedezte támadók felsorakozását.

A rendelkezésre álló két hét ugyancsak próbára tette a kasseli lakosság minden rétegét. A hivatalnokok körmölhettek és futkoshattak, hogy a szükséges pénzt és munkaerőt előteremtsék. A tisztikar töprenghetett és izzadhatott, hogy elkészítse a gyakorlat tervét, és felkészítse rá a katonákat. Mindkettőtől ugyancsak elszoktak. Az állami könyvtár hadtörténeti munkái, annyi esztendő tétlen porosodása után, egyszerre kézről kézre jártak, hogy a tiszt urak felfrissítsék tudományukat a stratégiában és taktikában; a csapattisztek pedig rekedtre ordítozhatták magukat, hogy legénységük egyszerre lépjen, forduljon, és a puskatöltés, fojtás, porozás, kanócozás, elsütés, tisztítás, újratöltés bonyolult műveleteit legalább nagyjából elvégezni tudja. Az iparos polgárság adó fejében ácsolta a dísztribünöket, fonta a sövényeket, szőtte és festette a zászlókat, drapériákat, talpalta a kincstári csizmákat, és patkolta a lovakat. A kovácsokat berendelték a kaszárnyákba, hogy az ágyúkat tisztítsák meg a rozsdától, és fúrják újra a kanócréseket. A paszomány ősök a tisztikar rojtjait, bojtjait fonták és aranyozták újra. Nem volt kéz a tartományban, amelyik ne a gyakorlatnak tevékenykedett volna. Legrosszabbul szokás szerint a jobbágyok jártak, akiket nyári dologidő közepén robotra rendeltek, hogy a Fulda partján a védősereg sáncait kiássák, és földből, karóból hevenyészett erődöt építsenek. Azt kell majd megvédeni vagy bevenni; ezt még a vezérkar nem döntötte el. Nem lehet mindent egyszerre. . .

Felvirradt végül a nagy nap, és a városból kivonuló nézősereg elégedett lehetett, akár része volt a munká-

252

ban, akár csak előkelő szemlélőként a készre érkezett. A hajnal már nézőkkel borítva találta a dísztribün körüli domboldalt; a kasseli lakosság népünnepélynek tekintette a hadgyakorlatot, s mint oly gyakran, ebben is bölcsessége nyilvánult meg: mi másra is lehetett alkalmas ez a hadsereg, amelyből hiányoztak a legrátermettebb legények, hiszen azokat rendre eladták az angoloknak ... S aki megmaradt, azt is szűk kosztra és zsoldra fogták, mert a német udvarokban ezer csatornán szivárgott el a pénz, mielőtt céljához érhetett volna. Pedig mindenütt beszélték, hogy háború készül, de a kasseli polgárok remélték, csak lesz annyi esze Vilmos uruknak, hogy a császár és a francia király oltalma alá helyezi magát és népét, s nem jut eszébe, hogy saját seregével próbálkozzék háborúskodni. Akárhogyan is lesz, a hadijáték ritka látványosság, különösen ott, ahol se igazi hadsereg, se elég pénz. Beszélik, hogy a szász király legutóbbi parádéja egymillió tallért emésztett fel. Lássuk, mennyit költ rá Vilmos -- mondták a kasseliak, és még napkelte előtt siettek jó helyet foglalni maguknak a dombon. A részt vevő csapatok már előző napon elfoglalták állásaikat. Néhány nappal korábban főpróbát is tartottak, de a part menti erőd akkor még nem készült el. A védők csak most tudták megszállni és a sáncokra felvontatni ágyúikat. Meg kell hagyni, ragyogtak a fegyverek, virítottak az egyenruhák, és a támadók sátrain vidáman lobogtatta a szél a színes zászlócskákat. Peregtek a dobok, időnként lovas futárok nyargalásztak a még sima zöld mezőkön a két tábor között. Nem sokkal napfelkelte után megérkezett a kasseli vezérkar. Báró Luigi Capello tábornagy megszemlélte a felvonult csapatokat, miközben eszébe ju-

253

tott múltkori álma, és nem minden csodálkozás nélkül tapasztalta, hogy buzgó üzleti tevékenysége ellenére beosztottjai még mindig ki tudtak állítani egy szemre harcképes hadsereget. . . Titkon meg is csípte magát, hogy vajon nem letűzdelt karókatonák-e ezek is. De semmi kétség, valódiak. És hirtelen heves vágyat érzett, hogy most, így, ahogy állanak, amíg még szépek, feszesek, harciasak, vevőt keressen rájuk ... De hát ez csak ábránd volt, gyorsan elhessentette. Honnan is sejthette volna, hogy a kíséretében lovagló egyik fiatal tábornok, Vilmos gróf fia, akiből egyszer II. Frigyes néven uralkodó lesz még a tartomány élén, tizenhétezer emberből álló egész hadseregét eladja III. György angol királynak huszonkétmillió tallérért? . . . Capello ehhez mérten kis alkalmi árus volt. Ámbár az is igaz, ha valamennyi katonáját eladja, hogyan maradhatott volna tábornagy?

Szemle után kíséretével visszalovagolt a vezérkari dombra, és a két fél vezénylő tábornokának átadta a hadműveleti feladatot. Vörös viasszal lepecsételt vastag borítékokban rejlett a parancs, amelynek titkos tartalmát temészetesen már a legutolsó hadnagyocska is napok óta ismerte. A tábornokok csapataikhoz lovagoltak, Capello pedig a tartománygróf éppen érkező hintája elé léptetett, hogy üdvözölje Vilmost és kíséretét.

Mindenki jókedvű és izgatott volt. Elismerő szavak és csodálkozó felkiáltások röpködtek a nézők elé tárulkozó színes látványról. Csak Stahl bárónő jegyezte meg:

-- Remélem, nem fognak sokat durrogtatni. Ki nem állhatom a lármát. . .

-- A háborúban lőni is szoktak, bárónő -- felelte

254

Vilmos, mire egy fiatal udvarhölgy ijedten felsikoltott:

-- Jaj, csak erre ne lőjenek!

Többen nevettek, Capello pedig megnyugtatta:

-- Gyakorlaton nincs a fegyverekben golyóbis, Mademoiselle, csak puskapor!

-- Ha csak azt is ki nem lopták -- súgta a württembergi követ a szász katonai attasé fülébe.

-- Örülök, hogy látom -- lépett Vilmos a tribünön Zichy Kálmánhoz, mielőtt elfoglalta volna a páholyát. -- Remélem, változatlanul jól érzi magát nálunk.

-- Legszívesebben tovább sem utaznék, fenség. Sajnos nem rajtam múlik.

-- Mono, csak vigyázzon! -- intette Vilmos. -- A kasseli hölgyek veszedelmesek . . . Ámbár, mint hallom, önt a játékasztal mellett sem hagyja el a szerencse.

-- Ha a szerencsém Kasselba vezetett, és megnyitotta előttem a bárónő házát, miért hagyna el éppen a zöld asztal mellett, fenség? Mindamellett rövid pórázra fogom szerencsémet, mert Kasselban túl sok a becsületes ember ahhoz, hogy tiszta lelkiismerettel apaszthassam a tárcájukat. . .

-- ön kitűnő diplomata, gróf úr -- bólintott Vilmos. -- A császár és a királynő elégedett lehet, hogy ilyen alattvalók szolgálják... -- tette hozzá, és továbbvonult.

Mária Stahl lemaradt tőle, és Zichyre tekintett.

-- Aki ennyi hangsúllyal hivatkozik a becsületes emberekre, gróf úr -- mondta csendesen --, az találkozott becstelenekkel is ...

-- A világ tele van velük, bárónő.

-- A világhoz semmi közöm -- felelte kurtán Mária Stahl. -- Maga az én házamba jár kártyázni.

-- Mindössze harmadik hete, bárónő. Követke—

255

zésképpen ön nálamnál sokkal jobban ismeri a vendégeit.

-- Ez megint azt jelenti, hogy nem ismerem eléggé őket.

-- Szeretném remélni, hogy így van, nehogy egyszer csalódnom kelljen önben -- jelentette ki halkan, de keményen Zichy Kálmán, s mielőtt a bárónő bármit is válaszolhatott volna, fejet hajtott, és a páholyához ment.

Mária Stahl pedig, mivel okos nő volt, azonnal elhatározta: amíg a császár követe Kasselban időzik, bizonyos személyeket eltanácsol attól, hogy látogassák a házát.

A trombiták felharsantak, az ágyúk eldördültek: megkezdődött a hadgyakorlat.

A játékterv szerint előbb nyílt ütközetre került sor, amelyben mindkét fél csapatai igyekeztek bekeríteni a másikat, majd az ütközet kimenetelétől függetlenül az erőd védői visszavonultak a sáncok mögé. amelyeket a gyakorlat második felében a támadók megostromoltak, s ha tudtak, el is foglaltak.

Egyelőre felvonultak a csapatok. A „Fulda-erőd" seregei négyszögbe sorakozva várták, hogy a felderítők megállapítsák, merről érkeznek a „Hoch-Rhön" hegységről elnevezett támadók. A nézősereg jól látta, hogy a támadók csapatai az erdős domboldalak fedezetében mint oszlanak legyezőszerűen szét, s közelítik meg a kijelölt csatamezőt egyszerre több irányból is. A buzgón rohangászó lovas felderítők hamarosan azzal a hírrel tértek vissza az erődhöz, hogy a szélrózsa minden irányában ellenséggel találkoztak, kivéve azt az oldalt, amelyet a Fulda partja határolt. A teljes bekerítést megakadályozta az a sajnálatos tény, hogy a kasseli hadsereg nem rendelkezett megfelelő vízi jár—

256

művekkel, amelyeken a csapatokat át lehetett volna szállítani a folyó túlsó oldalára. Igaz, a főparancsnokság a hadgyakorlat előkészítése során tárgyalásokba bocsátkozott a gabonakereskedőkkel, hogy néhány dereglyét kölcsönözzenek a hadseregnek, vagy végső esetben méltányos árért adjanak bérbe, de a kereskedők egy ócska ladikot sem voltak hajlandók átengedni, mivel a fuvarozási időszak derekán tartottak, és nem nélkülözhették hajóikat. Capello erőszakhoz is folyamodott volna, de Vilmos még idejében megakadályozta, mivel a folyami szállítás magas adója egyik fontos jövedelmi forrása volt. Ha nehézségeket támaszt a tranzitforgalomban, könnyen ráfizethet, így azután a hadgyakorlat tervéből törölték a vízi manővereket, és a „Hoch-Rhön" sereg csupán félkörben kibontakozva támadta a „Fulda-erőd" csapatjait. Az utóbbi igyekezett kihasználni ezt a helyzetet: a folyó partján mindkét irányban erős lovasegységeket küldött ki, hogy jó messzire hatoljanak, mielőtt a támadók elérik a folyót, s így hátukba kerüljenek. A támadók azonban észrevették a cselt, és fedezték hátukat. A védőknek viszont ez is hasznukra lett: megosztotta és csökkentette a várható támadás erejét. A nézősereg kitűnően szórakozott. A magas domboldalról mintha parányi színes játékkatonák mozogtak volna a zöld mezőben, összesereglettek, szétoszlottak, előre-hátra masíroztak vagy száguldoztak. Mert abban az időben a háborúskodás játékszabályai előírták, hogy a seregvezér csak akkor bocsátkozzék ütközetbe, ha előnyösebb helyzetet tud elfoglalni, A nyílt ütközetek, mivel még sem a fedezés, sem a védekezés más lehetőségét nem ismerték, rendkívül véresek voltak, az ágyú- és puskasortüzek hatalmas rendeket vágtak a hadsorokban. Győztes többnyire az

257

lett, aki tovább tudta állni megfutamodás nélkül a reá záporozó tüzet. Érthető tehát, hogy a hadvezérek óvatosan bocsátkoztak csatába, hiszen a megfutamodó, olykor felére-harmadára csökkenő seregeket sokáig nem lehetett újra harcképessé edzeni. A létszám és tűzerő fölényét megsokszorozhatta a tereplehetőségek kihasználása; nem csoda, hogy az ellenfelek némelykor hetekig-hónapokig kerülgették egymást, igyekezve előnyösebb helyzetbe jutni...

Különösen nagy szerepet kapott az óvatos taktikázás ebben a hadijátékban, ahol a lövéseknek legfeljebb füstjük volt, magjuk semmi, és a nyergükbe tűzött piros zászlókkal nyargalászó bírák döntötték el, melyik csetepaté melyik fél javára végződött. A fő ütközet eredményét a helyszínen már nem volt szükséges kitalálni, mivel megbeszélték jó előre: a csatát a támadók nyerik, annak fejében, hogy viszont a sáncok mögé visszavonuló védők majd sikeresen verik vissza az ostromot, így a kasseli hadsereg valamennyi tisztje győztesnek tekintheti magát, és nem esik folt sem a becsületén, sem bátorságán. A nézősereg erről persze semmit sem tudott, és harsány kiáltásokkal biztatta hol az egyik, hol a másik fél harcosait. Capello időnként a külföldi diplomaták páholya felé tekintgetett, de a fehér parókás, púderezett arcokról semmit sem tudott leolvasni. Abban bizonyos volt, hogy a német hercegségek és grófságok attaséit nem tudja megtéveszteni, mivel ők is pontosan ugyanígy rendezik meg hadgyakorlataikat. A különbség legfeljebb annyi, hogy a bajor, porosz vagy szász hadseregben egy lovasezred hatszáz emberből és lóból áll, míg Kasselban, Württembergben, Hannoverban vagy Pfalzban legfeljebb háromszázból. De akad tartomány, amelyben húsz huszár a század, és száz az ez—

258

red. Kassel még nem panaszkodhat, és Capello remélte, hogy a porosz követ vagy a császár embere méltányolja erőfeszítéseit. Ha ez a kettő bejön az utcájába, már elegendő ahhoz, hogy jó árat szabjon állásfoglalásának a jövendő háborúban . ..

Minden a legnagyobb rendben ment volna, ha a katonák, akik semmibe sem voltak beavatva, és semmiről sem tehettek, nem okoznak némi nehézséget. Ami érthető is, hiszen azért maradhattak meg kasseli bakáknak vagy dragonyosoknak, mert György király kufárai egy vasat sem adtak volna értük. Azonkívül ők nem szemlélték a játékot, hanem teljesítették. Márpedig a súlyos bornyúval a háton, még súlyosabb muskétával a vállon -- nem bizonyult csekélységnek akár csak a Fulda partját szegélyező mezőkön is végigmasírozni, rajvonalba fejlődni, futni, térdelni, lőni, tisztítani, újratölteni, továbbfutni, letérdelni, célozni, lőni. . . Még akkor is, ha más veszély nem fenyegetett senkit, mint hogy kibicsaklik a bokája, nyakon találja az őrmester korbácsa, letapossa a hadnagy lova, kiszúrja a szemét a saját szuronya, amely sehogyan se áll meg a puska csövén, mivel hibás a puska, hibás a szurony, minden és mindenki hibás, kivéve a szegény parasztot, akit az ekeszarv mellől rántottak a mundérba, hogy Vilmos gróf hadserege parádézhasson, ámen.

A vezérkar térképén, ceruzával, körzővel előre kiszámította, melyik seregtestnek melyik percben hová kell érnie. A Fulda partja azonban csak messziről bársonyos zöld; közelről rögös és mocsaras. Az óramutató helyére érkezett, de a csapatok még fél mérfölddel hátrább caplattak. A vezénylő tábornok kiadta a parancsot, hogy az ágyúk tüzeljenek, és a nézők ámulva tapasztalták, hogy az ütegek tompa puffantással sorra

259

fekete puskaporfüst-fellegeket bocsátanak a semmibe, mert az ellenség, amire lőttek, még nem érkezett meg a csatamezőre. Capello káromkodott, és futárt küldött a vezénylő tábornokokhoz: ne törődjenek a megállapított időrenddel, akkor lőjenek, amikor már van kire .. .

A következő bonyodalmat azok a bizonyos lovascsapatok okozták, amelyeket a „Fulda-erőd" küldött ki a parton, hogy a támadók hátába kerüljenek. Az előzetes tervek szerint a támadóknak sikerül kivédeniük a hátbatámadást, és a főerőktől elszakított lovasokat fogságba ejtik. Senki sem számított azonban arra, hogy az északi irányban tevékenykedő lovaskülönítmény vezénylő századosának csődöre -- a kapitány fogadásból nyergeitette fel a tüzes állatot, ötszáz tallért tett ezer ellenében, hogy a leghatalmasabb ágyúdurrogtatás közepette sem veti le őt -- ismerős kancára lel a „Hoch-Rhön" tüzérségének egyik ütegében. Midőn az osztag vakmerő rohamot intézett az üteg ellen, hiába kerítette körül egy fél század dragonyos, az üteg megrémült lovai nyeríteni kezdtek, a kapitány lova meghallotta kedvese hangját, és többé senki sem tarthatta vissza. Vad vágtába kezdett, magával ragadva az osztag többi lovát is. A dragonyosok falán úgy hatoltak át, mint kés a vajon, és lecsaptak az ütegre, mielőtt lovasaik megfékezhették volna őket. Hiába rángatták a kantárt, marták sarkantyúikkal véresre a lovak oldalát, a roham ellenállhatatlan és megállíthatatlan volt: az ágyúkat védő kasok felborultak, a puskaporos hordók kiborultak, és a fáklyáktól lángra kaptak. Az ágyúk csöve szétrobbant, a tüzérek menekültek, ki merre látott. A bősz roham csak akkor csillapodott, amikor a mén megtalálta szekérbe

260

V

fogott kancáját. Akkor megszelídült, keresztbe fektették fejüket egymás nyakán, és boldogan röhögtek.

Bosszúságon és anyagi káron kívül az epizód más bajt nem okozott volna, ha nincsenek jelen a külföldi diplomaták és a nagy nézősereg. Az üteg szétverése azonban rést nyitott a támadók arcvonalán, veszélybe sodorva egész jobbszárnyukat. Mármint akkor veszélybe sodorva, ha a ,,Fulda-erőd" vezére a lehetőséget kihasználja . . . Csakhogy 'ha kihasználja, és a támadókat oldalba kapja, könnyen abba a hibába eshet, hogy megnyeri az ütközetet, amelyet pedig előzetes megállapodás szerint el kellett veszítenie. Ha azonban nem használja ki, akkor a játékba be nem avatott hozzáértők és egyszerű nézők egyaránt azt hiszik majd, hogy rossz katona, aki alkalmatlan arra, hogy sereget vezényeljen. Akárhová csatlakozik majd Vilmos, az osztrák vezérkarban éppen úgy, mint a porosz király udvarában azt fogják hinni róla, hogy ostoba és tehetségtelen; karrierjének vége, mielőtt igazán elkezdődött volna . . .

Capello látta, hogy hadgyakorlata válságos helyzetbe jutott, és gyorsfutárt küldött a „Hoch-Rhön" parancsnokához: akár a másik szárny meggyengítése árán is, vezényeljen erős gyalogos csapatokat a támadt rés elzárására! Ügy számított, hogy a déli szárnyon majd mindkét fél nyugton marad, és az északra küldött erősítéssel helyreáll az egyensúly. Csakhogy időközben a „Fulda-erőd" pararícsnoka is cselekvésre szánta el magát: inkább a plánum szenvedjen, mint az ő haditudománya! Egy ezred muskétást vezényelt a támadt rés szélesítésére, azzal a paranccsal, hogy kapják oldalba és göngyölítsék fel az ellenséget. De még így se történt volna helyrehozhatatlan hiba; akár betömik időben a rést, akár sem, az erők újra ki-

263

egyenlítődtek volna. Hanem -- ahogyan az már lenni szokott -- a baj nem jár egyedül. Senki emberfia arról nem tehetett, hogy a támadók odaérkezett csapata csupa bettenhauseni legényből állott, viszont a „Fulda-erőd" rohamozó ezredét Wahlershausenból toborozták. Pedig azt mindenki tudta Kasselban, hogy a két község lakosai már a harmincéves háború előtt se szenvedhették egymást; a vallásháborúk mégcsak szították a tüzet közöttük. Ezért sem lehetett egy csapatba, de még egy ezredbe sem beosztani őket. Akkora volt a gyűlölködés közöttük, hogy ha egy bettenhauseni kutya megkergetett egy wahlershauseni macskát, akkor még a wahlershauseni egerek is inkább a macska pártját fogták, semmint az átkozott bettenhauseni kutyák diadalának örültek volna!

Most pedig ott állottak egymással szemközt, lihegve még a futástól, hogy előbb érkezzenek. Egyszerre érkeztek, és az volt talán a legrosszabb: mindkettő ugyanazt a földdarabkát akarta megszállani, ahol a szétvert üteg maradványai hevertek. S mert egy időben értek oda, már csak a nyers erő dönthette el, melyiküké legyen a hely, amelyen csak egyikük fér el.

A tisztek levegőbe lőtték pisztolyaikat, és üvöltve rendelték vissza katonáikat. De már késő volt.. .

-- Jön a róka, lompos farkú, kapd el! -- rikoltott egy wahlershauseni muskétás, megpillantva a bettenhauseni arcokat, mivel utóbbiak zászlaján egy rókafej volt a címer. -- Üsd a bitang tyúktolvaját!

-- Patkányirtás! Patkányirtás! -- válaszolták kórusban a bettenhauseniak, mert a mocsaras Wahlershausen címerében egy hód díszlett.

Lekerültek a vállról a muskéták, s mivel a csövük legfeljebb füstöt köpködhetett, boldogabbik végük lendült a magasba. A két csapat felemelt puskatussal

264

tört egymásra. Ha Capello tábornagy azt kívánta megmutatni a világnak, hogyan harcolnak a kasseli katonák, most elégedett lehetett! Nem fukarkodtak a csihipuhival, dobogott a föld a lábuk alatt, reccsent a csont, és csordult a vér. A sokezres közönség felugrált a domboldalon, és harcias izgalommal figyelte a kifejlődött magánütközetet. Ha másként nem, rokonság révén majd mindenkit fűzött valamilyen szál a küzdő felek egyikéhez-másikához. Könnyen megeshetett, hogy míg a katonaság érdektelenebb része fegyelmezett rendben a helyén marad, a felzúdult nézősereg lerohan a harctérre, hogy beavatkozzék a csatába. Akkor pedig lőttek a hadgyakorlatnak, és a kasseli vidám verekedés örök csúfságul ragad a tartomány becsületén!

Vilmos gróf vörös arccal ugrott fel helyéről, és magához rendelte a lováról vezénylő Capellót.

-- Tábornagy, csináljon rendet, vagy kereshet magának új állást! -- sziszegte. -- Ezt a szégyent!

Capello magától is tudta, hogy ha gyorsan nem cselekszik, kitör a gyalázat. Futárokat menesztett mindkét félhez azzal a paranccsal, hogy a kiadott rendelkezésektől függetlenül azonnal vegyék körül a verekedőket, szigeteljék el őket, és ha képesek, válasszák is szét a felbőszült riválisokat.

-- Stumpf őrnagy! -- kiáltotta elő segédtisztjét. -- Azonnal távolítsa el a külföldieket! Hamar, hamar . . .

A parancs csak látszatra tűnt értelmetlennek. Eredeti terv szerint a külföldi megfigyelők csupán a hadgyakorlat első felét, a nyílt ütközetet nézték volna a tribünről, páholyaikból. A második részben közvetlenül a helyszínről szemlélhették volna az eseményeket. A porosz katonai attasé az ostromlott „Fulda-erőd"-be készült, míg a császár követét a „Hoch-Rhön" sereg

265

főhadiszállására szándékoztak elvezetni. Mindebben csak annyi változott, hogy nem várták ki az első ütközet kimenetelét, hanem a kijelölt segédtisztek a diplomatákhoz léptek, és udvariasan felkérték őket, hogy máris foglalják el megfigyelőhelyüket.

Zichy Kálmán vezetőjéül maga Stumpf őrnagy jelentkezett. Rendjén is volt, hiszen a legmagasabb rangú vendég kalauza a tábornagy szárnysegédje legyen. A gróf még egy pillantást vetett a megzavart csatatérre, ahol a lovasok patkója alatt porzott a föld: messzire nyúló oszlopuk már eltakarta tekintete elől a verekedőket. Siettek körülfogni a megháborodott muskétásokat. Csak a köznépnek nem tetszett a fordulat: már néhány kiadós pofon látványát is sajnálják tőlük az urak?

-- Akár mehetünk is -- állott fel Kálmán, és intett a mögötte várakozó Gergelynek. -- A lovamat.

Gergely némi aggodalommal vezette elő ura és a maga lovát. A váratlan fordulat Stumpfnak kedvezett, hiszen a zűrzavar még inkább megerősíti majd a véletlen baleset látszatát, ha sikerül a merénylet. Ha a korábbi indulás miatt kevés idő maradt a megakadályozására, akkor talán sikerülhet is ...

-- Ha látod, hogy jönnek, s tudnak jönni -- mondta Zichy csendesen, mintha valami utasítást adna kísérőjének --, állj szorosan mellém és szembe velem. Talán sikerül egymás hátát megvédenünk . . . Indulhatunk, őrnagy úr -- fordult fennhangon németül Stumpfhoz. Sarkantyúikat lovuk oldalába vágták, és elrúgtattak a tribüntől.

. . . Ha tudnak jönni -- ezen múlott minden. Ahogyan megbeszélték, Kálmán minden akadály nélkül megszerezte a hadgyakorlat tervét, amelyben szerepelt az ő átirányítása is a gyakorlat félidejében.

266

Nem volt nehéz kitalálni, hogy ezt az alkalmat akarják az összeesküvők kihasználni arra a bizonyos lovasrohamra, amely majd elsodorja őt... Alighanem az egész álláspont-változtatást már azért fundálta ki Stumpf, hogy megteremtse az alkalmat. Erre utal az is, hogy minden diplomatát máshová kívántak vezetni, hogy Zichyt egészen elszakítsák a nemkívánatos tanúktól. Miután Zichy és emberei megtudták, hol lesz a dísztribün, és hol a „Hoch-Rhön" főhadiszállása, nem kellett egyebet tenniük, mint térképpel a kezükben bejárni a két pont között lehetséges legalkalmasabb útvonalat. Azután ezt az útvonalat képzeletben aszerint módosítani, hogy a lehető legelhagyottabb vidéken vezessen át, a nézők dombjáról ne lehessen rálátni, és egyúttal a várt kalózrohamnak is megfelelő térségen haladjon. Ennyi különböző kívánalomnak csak egyetlen ösvény felelt meg: nem maradt kétségük, hogy ezen vezetik majd végig a grófot. Az ösvény egy helyütt kis völgyteknőn haladt át, amelyet minden oldalról dombfalak fogtak körül. Ide gondolták a támadást. . . Még az is kiszámítható volt, melyik oldalról érkezik: amelyiken árnyas tölgyek borították a dombot. A sűrű lombozat messziről eltakarja az alatta rejtőzőket, ugyanakkor alkalmas lovasmanőverekre is, mert a tölgyerdőben nincs aljnövényzet, amely a mozgást akadályozná.

Az akcióhoz az egész vöröshuszár-különítmény kivonult, kivéve Lajtorjás Balog Gergelyt, aki Zichy immár Kassel-szerte közismert testőre volt, és elmaradása feltűnést, esetleg gyanút is keltett volna. Helyébe Hajító Nagy János lépett, és a kék huszárok vezényletét aznap másra bízta. A kék huszárok ugyanis szolgálatban voltak a hadgyakorlat napján: felkísérték Zichyt a dísztribünig, és letáboroztak. Az égegy—

267

világon semmi más dolguk nem volt, mint az, hogy ott legyenek. A császár követének súlyát, pompáját növelték. Zichyben felmerült a gondolat, hogy egyszerűen magával viszi egész kíséretét, amikor a tribünről a főhadiszállásra megy, és akkor semmit sem árthatnak neki. De megeshetett, hogy Vilmos gróf sértésnek tekinti: a császár követe talán nem érzi biztonságban magát, hogy egy rövid sétára is csak fél század huszárral merészkedik? Jobb, ha csak a vörös huszárokra bízza magát. Hiszen azért toborozta őket Gergely.

Míg a népség és katonaság a hadgyakorlat színhelye felé özönlött, Hajító vezetésével a kis csapat már pirkadat előtt az erdőben kuksolt, és várta, hogy előkerüljön a dragonyoskülönítmény, és elfoglalja a helyét. Szúnyog András lett az előőrs és felderítő, Bundás István és Csóti Mátyás, a két favágó, a derékhad, közrefogva és oltalma alá véve Kanász Lalit, aki fél éjszaka fente nevezetes disznóölő kését, s most csizmájába szúrva hordta. Amire mellesleg azért is büszke volt, mert amíg a somogyi makkosokat járta, csak kése volt, de csizmája, ami mellé odapászíthatta volna, eladdig soha. A hátvédet Molnár Máté és Morog Nagy János alkották, mundérjukban három-három felporozott pisztolyt hordva, hogy szükség esetén hatot is lőhessenek, mielőtt ütni vagy vágni kelletik.

A dragonyosok olyan pontosan érkeztek, mintha csak megbeszélt találkozóra jöttek volna. Két szakasz lovas, gyakorlottak és magabiztosak, ezt a huszárszem messziről megállapíthatta róluk. Csak három dr agony ős rítt ki közülük, ők is olyan apróságokkal, mint a lóról szállás, a fegyverhordás katonaságnál szigorúan kiszabott rendjében vétett néhány mozdulat. Hajítónak, aki egy öreg tölgy tetejéről szemlélte

268

őket, mégis elég volt ennyi, hogy felismerje, ők hárman lesznek azok, akik nemcsak vágtatni, hanem sújtani is szándékoznak.

Hajító leóvatoskodott a fáról, és visszatért társaihoz.

-- Megérkeztek a búbánatosok -- mondotta. -- A lovakat megbéklyózták, és kicsapták legelni egy közeli rétre. Hanem őrt is ültettek melléjük.

-- Főbe csapjuk, elaluszik -- felelte Bundás István.

-- Ügy lelik, szagot fognak -- dobta vissza Hajító.

-- Hozzuk magunkkal -- vélte Csóti Mátyás.

-- Ha keresik?

-- Hiszik, hogy félredolgára ment.

-- Kiáltanak utána.

-- Nem keresik előbb, mint nyargalniuk kell -- szólalt meg Morog Nagy János. -- Azért tették a lovak mellé, hogy nyugságuk legyen. Nyargaláskor meg nem marad idejük eszmélkedni, mert közben elrepül a madárkájuk . . .

-- így legyen! -- döntött Hajító, és ahogyan kiosztva volt, útnak indította a két favágót, meg Kanász Lalit.

A három legény széllel szemben, hason kúszva közelítette meg a lovakat, nehogy idő előtt nyugtalankodni kezdjenek. A szoros béklyó nem engedte, hogy az állatok messzire bóklásszanak, őrzőjük se túlságosan ügyelt rájuk. Hanyatt feküdt a magas fűben, és a fellegeket bámulta: vajon az a kacsa formájú beéri-e az előtte úszó kis bodrosat?

Sose tudta meg, mert a két favágó fejtől közelített hozzá, s míg az egyik lapáttenyerét a szájára tette, nehogy kiáltson, a másik szelíden főbe csapta. A felhők körberepültek, és nagy sötét éjszakába tűntek, amelyben csillagok se jöttek a helyükbe. Csóti Mátyás gon—

269

dósán felsegítette az elalélt felhőnézőt Bundás István vállára, aki gyorsan elosont vele a sűrűbe. Csóti ott maradt, hogy ha Lalinak netán más nézője is akadna, azt is eltanácsolhassa a kíváncsiskodástól.

Lali azonban zavartalanul tevékenykedhetett. Egyik lótól a másikig osont, és élesre fent késével sorra metszette be a hevederszíjakat. Egyiket se vágta egészen át, nehogy a nyereg idő előtt leessen. A ló hasa alatt tette a vágást, hogy észre ne vegyék, viszont vágta közben ott feszül majd leginkább . . .

Dolgavégeztével intett Csótinak, és úgy eltűntek, mintha soha is lettek volna ott.

Mire társaikhoz értek, a leütött őr magához tért. Szemét-száját erősen bekötötték, hogy ne kiálthasson, és ne láthassa, kik bántak el vele. Jól megkötözve egy fa mellé ültették, maguktól távolabb, hogy beszédükről se találhassa ki, magyar huszárok tették csúffá.

Más dolga a társaságnak egyelőre nem akadt. Később messziről meghallották a csatazajt, és közeledni vélve az időt, lesre küldték Szúnyog Andrást. A madarász lehúzta csizmáját, és mezítláb tűnt el az erdőben. Ütközben találkozott egy pirókkal, és erős kísértést érzett, hogy eltársalogjon vele, és magához csalogassa, mert a pirók barátkozó madár, és az asszonynép kedveli; de erőt vett hajlamain, és továbbhaladt, hogy szemtanúja lehessen a bekövetkezőknek.

Hamarosan meglátta a közeledő három lovast: a grófot, Gergelyt és az őrnagyot. Még a beszélgetésüket is kifigyelhette volna, ha történetesen érti a német szót. E nélkül is megértette, hogy az őrnagy izegnimozogni kezd a lován, majd megáll, leszáll, és a szíjakat vizsgálja: kettő is elszakadt közülük.

„Mennyi zsinórja, bojtja van -- örvendezett magá-

270

ban Lali --, aztán mégse tud okosabbat kitalálni, mint amennyit a mi jobbágyi eszünk!"

Stumpf hangosan bosszankodott, majd azt tanácsolta Zichy Kálmánnak, ne várjanak rá, amíg valahogyan összecsomózza a szíjakat, hanem menjenek tovább, nehogy lekéssenek a játék javáról. Ha mindig az ösvényen maradnak, el se tévedhetnek . . .

A két magyar lopva összenézett: tehát most következik !

Továbblovagoltak.

Stumpf megvárta, amíg az út kanyarja és az erdő sűrűje elfedi őket, azután egy fához kötötte lovát, és szapora léptekkel bevágott az erdőbe. Szúnyog András a lovasokat úgysem érhette volna be, hát az őrnagy nyomába eredt.

Stumpf talán száz métert sem tett a fák között, amikor egy apró tisztásra ért. A tisztás közepén karót szúrtak le, mire valami szerkezetet erősítettek. Az őrnagy tűzszerszámot vett elő, szikrát pattintott, és a szerkezet sisteregni kezdett. Közönséges jelzőrakéta volt, amilyenből odébb, a hadgyakorlat színhelyén számosat lőttek ki. A nézők, ha meg is látták ezt az egy, erdőből felreppenő rakétát, hihették, hogy a gyakorlathoz tartozik.

Pedig ez a rakéta az erdőben búvó dragonyoskülönítménynek szólt. Észbe kapta ezt Szúnyog András is, és sietve talpalt vissza társaihoz.

A dragonyosok, megpillantva a felröppenő vörös rakétát, lovukhoz futottak. Vezetőjük harsányan kiáltotta az őr nevét, de nem kapott választ. Meglepődött, de ahogyan Morog Nagy János megjósolta, nem maradt idejük a találgatásra. A lovak lábáról le kellett szedni a béklyót, nyeregbe ugrani, és máris át az erdőn, neki a meredek domboldal tisztásának, amelynek

271

aljában az ösvény húzódott, s amelyre a két gyanútlannak vélt magyar lovas már ki is lépett. Erről a találkozóról nem szabad lekésni!

Zichy Kálmán és La j törj ás Balog Gergely feszülten figyelve ügetett. Tudták, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet a támadás, de nem tudhatták, hogy Hajítóéknak sikerült-e végrehajtaniuk feladatukat. Perceken belül elválik, s akkor már másodpercek maiadnak csak, hogy védekezhessenek.

Talán ötven lépést haladhattak, amikor a domb tetejét koszorúzó erdőből harsány csatakiáltás zendült fel, és a fák közül vad vágtában előrobogott a dragonyoskülönítmény. Fegyverüket mereven előreszegezték, és ráhajoltak a ló nyakára.

A két lovas visszatorpant. Lovaik rosszat sejtve, rémülten horkantak fel, és toporzékolva ágaskodtak. Kálmán egyik kezével szorosabbra fogta a kantárt, a másikkal megragadta kardja markolatát. Gergely ugyanúgy.

Az élen száguldó támadó a lejtő felén is túljutott, amikor átmetszett szíjai elpattantak, és a dragonyos -- nyergével együtt -- lebukfencezett lováról. A mögötte érkező kettő egyszerre bukott le, három másik őbeléjük szaladt. A hátrább érkezők visszafogták volna lovukat, de csak annyit értek el vele, hogy az erős rántástól a hevederek még előbb pattantak el, és ők társaik sorsára jutottak.

-- Gyerünk! -- kiáltotta Kálmán, és megsarkantyúzta lovát. A két magyar vágtába csapva haladt át a tisztáson, és ösvényükön hamarosan eltűntek az erdőben. Hátuk mögött a lejtő tele volt tápászkodó, káromkodó, ordítozó katonákkal és elszabadult, összevissza rohangászó lovakkal.

Mire Kálmán és Gergely a „Hoch-Rhön" sereg fő-

272

hadiszállására ért, a vörös huszárok csapata már ott várta őket. Hajító elébük rúgtatott, és kardját kirántva, arca elé tartva harsányan jelentett:

-- Nagyságos gróf úrnak jelentem, a parancsot végrehajtottuk, és szolgálatára e helyütt megjelentünk.

-- Lóról, pihenőbe!

Zichy Kálmánt körülfogták a kasseli tisztek, és térképeiket mutogatták: hol tartanak a játékban. Nem volt sem ideje, sem módja, hogy szót válthasson huszárjaival, megköszönje hatásos közbelépésüket. Máskülönben úgy tett, mintha semmi sem történt volna. A tisztek nem tudtak a merényletről, és nem az ő dolga, hogy felvilágosítsa őket. Stumpf egyelőre nem került elő, de ezt azzal is magyarázhatta, hogy időközben a csatatéren helyreállott a rend, a verekedőket szétválasztották, a hadgyakorlat, ha némi késéssel is, program szerint folytatódott, és megkezdődött a „Fulda-erőd" ostroma. A védők visszavonultak az erődbe, a „Hoch-Rhön" csapatai pedig felsorakoztak az ostromhoz. A főhadiszállás, nem sokkal azután, hogy Zichy Kálmán odaérkezett, felszedelőzködött, hogy előbbre rukkoljon, az ostromlott erőd közelébe. A csapatmozgások indokolták, hogy elkerüljék egymást az őrnaggyal, még ha Stumpfnak egyéb oka nem is lett volna rá.

Stumpf azonban kereste a találkozást a gróffal. Amikor meghallotta, hogy a merénylet nem sikerült, megrémült: Zichy mindent tud! A hevederek, akárcsak az övé, nem véletlenül szakadtak el. A sajátját maga rongálta meg, de ki bánt el a dragonycsókéval?! Csakis olyan valaki, aki ismerte szándékukat... Stumpf hálát adott az égnek, hogy legalább a baj forrása azonos volt: ha valaki felderíti a merényletet, jó

273

alibiként hivatkozhat arra, hogy az ő hevederét is tönkretették, hogy ne kelhessen a gróf védelmére .. .

Elhiszi-e ezt Zichy is? Azon múlik, mennyit derített fel az ellene szőtt összeesküvésből. .. Nincs más hátra, mielőbb találkoznia kell vele, hogy kipuhatolja, mint vélekedik az útjába esett különös végű rohamról.

Vége felé járt a hadgyakorlat, amikor rábukkant. Mentegetődzött, hogy nem sikerült utolérnie Zichyt, és érdeklődött, baj nélkül rátalált-e a főhadiszállásra.

-- A legcsekélyebb nehézség nélkül -- válaszolta Zichy Kálmán, egy hangot sem hallatva a történtekről. Stumpf <nem .kérdezhetett egyenesen rá, mert azzal elárulta volna magát. Elmélkedhetett azon, mi rejlik a gróf mély hallgatása mögött, de kifürkészni nem tudta.

Más se járt különben. Két nappal a hadgyakorlat után -- amelyről több elmondanivaló nem akad, mivel a továbbiakban mindenki megelégedésére zökkenő és zavar nélkül zajlott le -- egy ismeretlen urat jelentettek be Zichy Kálmánnak.

-- Mit óhajt az úr? -- kérdezte jelentéktelen külsejű látogatójától.

-- Fuchs vagyok -- mutatkozott be a vendég. -- Heinrich Fuchs, a kasseli államrendőrség tanácsosa.

-- Tudomásom szerint nem loptak el tőlem semmit mondotta Zichy Kálmán.

-- Ilyenről nekem sincs tudomásom -- felelte Fuchs. -- Arról azonban igen, hogy a méltóságos gróf úr ellen tegnapelőtt merényletet kíséreltek meg.

-- örvendek, hogy ilyen tájékozott -- bólintott Zichy. -- Bizonyára sikerült a merényletet megakadályoznia, hiszen ép és egészséges vagyok. Ha jutalomra számít, nem marad el.

-- Nem érdemlek jutalmat, méltóságos gróf úr, hi—

274

szén nem én akadályoztam meg a merényletet, hanem ön.

-- Nocsak? ön tehát ezt is tudja. Mit óhajt tudni még?

-- Egyenes leszek, méltóságos gróf úr. Azt, hogy az esetet miért tartja titokban.

-- Titokban? -- Zichy Kálmán közömbös arcot vágott. -- Talán mert nem is történt semmi. Se merénylet, se egyéb. És ön egy tévedés áldozata.

-- Alázatosan esedezem méltóságod bocsánatáért, hogy ellent merészelek mondani, de mi nem szoktunk tévedni. Különben méltatlanok lennénk hivatásunkra. A méltóságos gróf úr testőrsége kihallgatta az összeesküvőket, erről személyesen is volt alkalmam meggyőződni a Fekete Macska nevű fogadóban, ahol méltóságod szolgája egy egész Lajosaranyat áldozott arra, hogy jelentéktelen személyemtől megszabadulhasson. A történteket méltóságod éppen úgy ismeri, mint jómagam; vakmerőség lenne, ha untatni kezdeném velük.

Zichy Kálmán gondolkodott egy csöppet, azután hangot váltott.

-- Foglaljon helyet, tanácsos úr -- mondotta, és itallal kínálta Fuchsot, amit az szerényen elhárított. A gróf folytatta: -- ön tehát azt kérdi, miért nem tettem feljelentést a hatóságoknál. Szívesen válaszolok reá, előbb azonban feleljen ön egy ennél sokkal kézenfekvőbb kérdésre: miért nem jelentette ön a feletteseinek, ha tudomása volt a készülő merényletről? Vagy ha úgy látta, magam is megbirkózom vele, miért nem járt el utólag? Hiszen ez önnek kötelessége lett volna!

Fuchs felállott, és ünnepélyesen mondta:

-- Méltóságod érdekében. Az összesküvés szálai ma—

275

gas körökbe vezetnek. Ha jelentem, könnyen megeshetett volna, hogy nyomozásom eredménye éppen azok kezébe kerül, akik érdekeltek a dologban.

-- No látja, kedves tanácsos úr, ezért tartottam meg én is magamnak, amit megtudtam. Ami pedig önt illeti, ha ilyen aggályai voltak, s azt is látta, hogy tudok vigyázni magamra, miért nyomozott tovább mégis? Miért nem hagyta a fenébe az egészet?!

Fuchs félrehajtotta a fejét, és a gróf szemébe nézett.

-- Szeretem a hivatásomat, méltóságos uram. Én rendőrnek születtem. A szimatom pedig azt súgja, hogy a kudarc nem veszi el a merénylők kedvét. Inkább megsokszorozza. Soká marad még méltóságod Kasselban?

-- Addig maradok, tanácsos úr, ameddig ügyeim megkívánják. Köszönöm az aggodalmát és a figyelmeztetését; nem fogom elmulasztani, hogy emlékezzem reájuk. Teszem abban a reményben, hogy ön valóban saját elhatározásából keresett fel, és nem az állítólagos összeesküvők megbízásából. Meggyőződésemet az ön becsületes szándékairól alátámasztja az az egyszerű tény is, hogy az említett merényletnek áldozata, de még szemtanúja sem volt. így könnyen megeshet, hogy csak egyesek élénk képzeletében zajlott le. Én ehhez tartom magam. Ha ön, mint állítja, barátom, csatlakozik véleményemhez. Ez esetben ismét emlékeztetem rá, hogy nem vagyok hálátlan természet.

Fuchs meghajolt.

-- Méltóságod éleslátásával jelentéktelenségem nem veheti fel a versenyt. És az érdemtelenül kapott jutalmat is csak azért fogadom el méltóságod kezéből,

276

hogy megerősítsem vele: híve és nem ellensége vagyok . . .

Zichy Kálmán ötszáz tallért adatott a rendőrügynöknek, akinél választékosabb zsarolóval még nem találkozott diplomáciai pályafutása alatt. Érdekei azonban úgy kívánták, hogy a kasseli udvar, amelynek -- meggyőződése szerint -- nem volt része az ügyben, semmit se tudjon meg. Fuchs ezt a hallgatási szándékát is kiszimatolta, és erre alapította jövedelmező látogatását. Zichy voltaképpen hamarosan elutazhatott volna Kasselból, miután a bárónővel folytatott második megbeszélés után felmérte, hogy Vilmos gróf csak berzenkedik, de aligha mer elszakadni a francia szövetségtől. A tábornagy pedig hiába mórikálja játékhadseregét a porosz király előtt, az éppúgy átlát rajta, mint ő, a császár megbízottja is. Végül pedig Kassel szándékai félig a hesseni herceg udvarában dőlnek el, és Hessen Mária Teréziát támogatja.

Mindent egybevetve, holnap akár csomagolhatna is.

Merénylőit azonban külföldről támogatják és biztatják. Amíg fel nem deríti, kik és honnan, sötétben tapogatódzik. Kasselban körme közé kapta a kabátjuk sarkát. . . Kár lenne elereszteni, mielőtt a nyakukat is megszoríthatná . . . Hogy a következő állomáson ne érje újabb meglepetés.

277

4. A csapda

Báró Luigi Capello tábornagy átfutotta a hadgyakorlatról készült zárójelentést, és aláírta. Azután hátradőlt karosszékében, és az asztal túloldalán várakozó segédtisztjére tekintett.

-- Mit gondol, Stumpf, nem fölöslegesen dobtuk ki ezt a rengeteg pénzt? -- kérdezte.

Az őrnagy mappájába helyezte az aláírt jelentést, hogy továbbítsa az irattárba. Csak ezután válaszolt:

-- Kevés idő telt még el, excellenciás uram, ahhoz, hogy megítélhessük. De az előjelek jók. A porosz követ szerencsekívánatait és gratulációját fejezte ki, a császár követe pedig halogatja az elutazást, noha semmi sem tartja már vissza.

-- Eh, a gratuláció lehet üres udvariasság is. A magyar gróf pedig különc ember . . . Egy egész délelőttöt töltött a Liebermann könyvesboltjában, és csupa francia filozóf munkát meg gazdasági röpiratokat vásárolt, románt egyet sem. Igaz, hogy valami dragonyosszakasz majdnem nekifutott a gyakorlaton?

-- Nem érkezett jelentés róla, excellenciás uram. A gróf pedig nem panaszkodott.. .

-- Lehet, hogy üres locsogás csupán -- tért napirendre a dolog fölött a tábornagy, és mélyet sóhajtott. -- Az a fő, hogy túl vagyunk rajta, Stumpf. Elmehet.

Az őrnagy összevágta a bokáját, és megfordult. Capello az ajtóban megállította.

-- Stumpf. Ha a poroszok ... ha megkeresik magát ... ha ajánlatot kívánnak tenni. . . Nem a maga feladata, hogy elutasítsa! Minden ajánlat mérlegelendő, Stumpf.

-- Természetesen! -- válaszolta az őrnagy, és távo—

278

zott. „Vén barom -- gondolta magában, míg irodájába ért. -- Fél, hogy elhalászom előle a pecsenyét. . ."

Hivatalában egy szürke kis emberke várta. Stumpf jól ismerte: Fuchs volt, a rendőrügynök.

-- Ha szentelne némi figyelmet nekem az őrnagy úr -- kezdte.

-- Ki vele, mert kevés az időm -- szakította félbe Stumpf.

-- Máris a tárgyra térek . . . Ma éjszaka két hamiskártyást szállítottunk Stahl bárónő feljelentése alapján a várbörtönbe.

-- Mi közöm hozzá? -- kérdezte Stumpf, de elsötétült előtte a világ.

-- Vallatóra fogták a két gazembert, és a csiga alatt vallottak is ...

-- Talán éppen énreám?! -- támadott rémülten az őrnagy.

-- Hová tetszik gondolni?! -- tiltakozott Fuchs. -- Még tréfának is rossz ... Az őrnagy úrra, micsoda idea!

-- Ne sopánkodjék, Fuchs! Beszéljen!

-- Máris, őrnagy úr. A két alávaló azt merészelte állítani, hogy aljas cselekedeteikben része van Magdalena Fröhlich kisasszonynak is.

-- Öt is lefogták?! -- csúszott ki Stumpf száján.

-- Dehogyis! A vád lehet alávaló rágalom! Hiszen semmi bizonyíték rá ... egyelőre. -- Fuchs halkabbra fogta a hangját. -- Véletlenül tudomásom van arról, hogy az őrnagy úr szükség esetén személyében is jótáll a kisasszonyért. Ez is alátámasztja, hogy rágalom lehet csupán . . .

-- Valóban -- sóhajtott Stumpf, és leült. -- A vallomást írásba foglalták? -- kérdezte azután.

-- Ö, az a legkevesebb! -- válaszolta Fuchs. -- A val—

279

lomást sikerült magamhoz vennem, mielőtt illetéktelen kezekbe jutott volna. Engedje meg, őrnagy úr, hogy tiszteletem jeléül önnek ajándékozzam. Hiszen úgyis csupa hazugság. . . Majd készítünk másik vallomást . . . Amelyben nem szerepelnek oda nem való személyek. . .

A rendőrtanácsos köpenye zsebébe nyúlt, és egy összetekert írást tett le Stumpf asztalára.

Az őrnagy felemelte és kigöngyölte. Közönséges rendőrségi jegyzőkönyv volt, durva papírra, rossz tintával írva. De Magdalena neve azonnal szembetűnt, amint Stumpf beletekintett. Keze megremegett mire a jegyzőkönyv lapjai közül egy cédula hullott ki. Stumpf felemelte. Nevek sorakoztak rajta.

-- Miféle névsor ez, Fuchs? -- kérdezte és felmutatta.

A tanácsos úgy tett, mintha megnézné.

-- Ó, hát nem oda keveredett! -- mondotta. -- Néhány becsületes kirchditmoldi fiatalember neve, akik valamely fatális véletlen folytán a Rekrutenleutnant embereinek keze közé kerültek, és most ki tudja, milyen sors vár reájuk! Pedig csupa derék adófizető família, őfelségének hű alattvalói... De hát ilyen a sors .. . Nemcsak a gazembereket ragadja torkon olykor ...

Stumpfnál ostobább ember is megértette volna, mire megy ki a játék. Megszámolta, éppen tíz név szerepelt a listán.

-- Ha már ide keveredett, Fuchs, ez a névsor, tekintsük ezt is a sors rendelésének -- mondta. -- ön szolgálatot tett nekem, és én megkísérelem viszonozni... Ha még nincsenek az angolok hajóin ezek a fickók, megpróbálom leszereltetni őket. Hagyja csak itt a listát... A vallomást is elteszem. Ha megmutatom

280

a kisasszonynak, bizonyára jót fog mulatni rajta. Mekkora ostobaság! Egy feddhetetlen erkölcsű hölgyet megrágalmazni! Fogja szorosra az átkozottakat! Sötét tömlöc, vasbilincs, és a kihallgatással se kell sietni. . . Hadd törjenek meg előbb, és szán jak-bán jak vétküket. . .

Magára maradva, az őrnagy sokáig forgatta kezében a névsort. Nem érdekelte különösebben, mennyivel vesztegették meg a rendőr tanácsost a kirchditmoldiak, hogy kiszabadítsa legényeiket. Attól sem tartott, hogy őt érheti bántódás: Fuchs aligha hozta volna el hozzá a Magdalenát terhelő vallomást, ha ártani akarna . . . Különben is, ha sor kerülne rá, kettejük közül még mindig az őrnagy kezében van a több erő és nagyobb hatalom. Csak okosan tudjon élni vele . ..

Stumpf ugyanis félt. Először életében.

Vakmerősége, gátlástalansága juttatta fel, ha nem is magas, de befolyásos posztjára. Most először történt vele, hogy keresztülhúzták számításait. Méghozzá idegen, a helyi viszonyokkal alig ismerős emberek. Vagy talán éppen ezért?!

Zichy tudja, hogy az életére törtek. Tudta előre. Mégis arcrezzenés nélkül játszotta a tájékozatlant. Közben emberei csendben ártalmatlanná tették a támadókat. Senkihez sem nyúltak egy ujjal sem, alkalmi foglyukat is elengedték, mégis csúfos kudarcba fulladt a gondosan kieszelt és előkészített „baleset" . . Mi lesz, ha számon kérik rajta?!

Mert ettől fél Stumpf. Ha Vilmos gróf átáll a poroszokhoz -- és saját ingatag szándékát immár a tábornagy csillapíthatatlan haszonlesése is erősíti --, akkor Stumpf őrnagy kegyvesztett ember lesz: egy felsült merénylő nemcsak ügyetlen, hanem kényelmetlen ta—

281

nú is. Jobb, ha szedi a sátorfáját, mielőtt kiebrudalják...

Ha a tartománygróf mégis kitart a császár és az osztrákok mellett, még rosszabb. Akkor Zichy Kálmán marad a nyeregben Kasselban, és pillanatig sem habozik majd, hogy behajtsa a számlát az őrnagyon .. . Két tűz között hová bújjon?

Sehová. Inkább visszalő. Más esélye nem maradt.

Gyorsan és határozottan el kell tenni a magyar grófot láb alól, más megoldás nincs. Semmi félmunka, sebesülés, mint azt valamikor elképzelték . .. Ha nem sikerült egyszer, nem szabad többször kísérletezgetni... Az áldozatot el kell némítani, nehogy tanú lehessen ! Bármelyik irányzat kerekedik felül.

Annyit azonban megtanult Stumpf őrnagy, hogy Zichy Kálmánhoz csak a testőrein át vezet az út. Amíg azok védik, aligha sikerülhet ellene bármi is.

A kék huszárok serege nem veszedelmes. Katonák, semmi több, De az a raj piros huszár nem igazi huszár: életre-halálra kész testőrség! Nos, ha halálra . . . De ki tudná lekaszabolni őket?!

Stumpf forgatta kezében a kirchditmoldi névsort, és különös terv fogalmazódott meg elméjében.

Bort hozatott, és hosszan töprengett. A terv mindinkább alakot öltött, kerekedett. Nagyon tetszett Stumpfnak, legszívesebben megveregette volna érte a saját vállát. De ennél azért komolyabb ember volt.

Munkához látott, leveleket írt, futárokat küldözgetett szét. Mire befejezte, ő is kapott egy kis levélkét: Magdalena segélykiáltását, hogy sürgősen találkozni szeretne vele. Az őrnagy már várta ezt az üzenetet, és elégedett volt a lánnyal: még legnagyobb riadalmában sem jutott eszébe, hogy itt, a hivatalában keresse fel.

282

Leveleit útjukra bocsátva, Stumpf meggyőződött róla, hogy a tábornagy nem óhajt tőle már semmit, azután kocsiba ült, és Fröhlich kisasszony lakására hajtatott.

A lány kétségbe volt esve, hogy társait letartóztatták, és reszketett a saját sorsáért. Stumpf megnyugtatásul megmutatta a hamiskártyások vallomását, úgy állítva be a dolgot, mintha saját ügyességéből és hatalmából szerezte volna meg a terhelő bizonyítékot. Magdalena zokogva borult az ölébe, és Stumpfnak könnyű dolga volt, amikor előadta tervét, amelyben a lányra nem csekély szerep várt. Ha Magdalena vonakodott volna elvállalni, kezében volt az írás, amivel kényszeríthette volna rá... De a lányt annyira engedelmessé tette a hála. hogy eszébe sem jutott tiltakozni. Sőt megértve, hogy Stumpf biztonsága is veszélybe kerülhet, boldogan vállalkozott rá.

Néhány nappal később egy szolgálólány kereste La j törj ás Balog Gergelyt. Üzenetet hozott számára: Fröhlich kisasszony beszélni szeretne vele.

-- Talán a gazdámmal? -- kérdezte Gergely, de a szobalány erősködött:

-- Nem, nem, a huszár úrral kíván a kisasszony találkozni.

-- Pedig nekem hiába mond olyat, amit a gróf úr is ne tudhatna.

-- Énnekem nem kötötte a kisasszony az orromra, hogy miről kíván a huszár úrral társalkodni. Meglehet, valami olyasmiről, ami a gróf úr őnagyságának szól, csak nem mondhatja neki egyenesen.. .

~ Egyenesen cselekedni se szeret a te kisasszonyod, nemhogy beszélni -- jegyezte meg Gergely, de megígérte, hogy a kívánt időben felkeresi, mert a nyilván hazugot is jobb meghallgatni, mint elzavarni. A ha—

283

zugságból is több igazságot lehet kivakarni, mint a semmiből. Hajítóval megegyezett, hogy ha bizonyos idő után nem kerülne elő, nyomába erednek, ámbár nem tartotta valószínűnek, hogy baja essék. Alighanem tényleg mondani akar valamit a szőke leányzó. Lehet, csak a legyezőjét szeretné visszakapni, s azért kéri a szolgát, mert a jutalom fejében talán hajlandó arra, amire az úr még ingyen sem ... Nem is szólnak egyelőre Zichy Kálmánnak.

Esti órán kereste fel Fröhlich kisasszonyt, aki nem úgy fogadta, mint cselédet vagy közrendűt szokás. Meg is mondta, miközben hellyel és itallal kínálta:

-- Láttam, hogy ön bizalmas viszonyban van a gróf úrral, mintha csak barátja lenne, Herr ...

-- Herr Lajtorjás Balog Gergely -- mutatkozott be Gergely, mert tudott ő illemet, ha szükség volt reá.

-- Szép név -- mondta a kisasszony. -- Szép hosszú. Melyiken szólíthatom közülük?

-- A plébános úr odahaza Balogot mond, ha kiprédikál; a magamszőrűek Lajtorjást, hogy össze ne tévesszenek a többi Baloggal; a gróf úrnak meg csak Gergely vagyok.

-- Legyen nekem is az -- fogta kézen Magdalena.

-- Kedves Gergely, őszinte leszek magához ... Bajban vagyok, és szükségem van a segítségére. ..

-- Idegen vagyok én itt, kisasszony.

-- Én is, kedves Gergely. Éppen azért kérem a segítséget. És nem is viszontszolgáltatás nélkül kérem . .

-- A lány oly csábosán mosolygott, hogy Gergelynek hirtelen nagyon erősen Molnár Julisra kellett gondolnia, nehogy a paráznaság szándékának bűnébe essen. A mosoly azonban eloszlott Magdalena ajkáról, és véle a kísértés is.

284

-- Van egy titkom, amely nekem keveset ér, magának, de különösen a grófjának azonban sokat.

-- Az attól függ ... -- óvatoskodott Gergely.

-- Amitől az élete -- felelte a lány.

-- Arra van, ki vigyázzon.

-- Sosem lehet eléggé, kedves Gergely. A gróf élete most forog csak igazán veszélyben. És a loppal vetett tőr ellen a legéberebb testőrség is tehetetlen.

-- Majd nyitva tartjuk szemünk, fülünk -- mondta Gergely.

-- Itt az alkalom rá. Nekem azt a legyezőt, törikszakad, vissza kell kapnom. Maga tudja jól, miért.

-- Pedig azt a gróf úrtól kérheti csak a kisasszony.

-- Tőle kérem, de őt ide nem hívhatom, mert nem jönne. Márpedig én, nem tagadom, hogy bajban vagyok ... És éppen abban a dologban, amiről az a legyező is árulkodik. Bármelyik órában a várbörtönbe hurcolhatnak . . . Másokat már el is vittek . . . Látja, nem titkolok semmit. Pedig az én sorsom fel sem érhet ahhoz, ami a maga grófjára vár . . . Engem börtönbe csukhatnak, megkorbácsolhatnak, de a grófnak az élete forog veszélyben . . . Égy legyezőt csak megér?

-- Ennyi még nem. Talán ha tudnám, ki, hol s mikor . . .

-- Mindent... De még nem . . .

-- A kisasszony, úgy mondta, őszinte. Hadd legyek én is. Elhiszem, hogy a kisasszony bajban van. De miért higgyem el, hogy a gazdám is? Történetkét kitalálni nem nagy mesterség, mifelénk minden asszony, ki gyereket altat, ért hozzá. Ha mást nem, azt beszéli el, amit neki meséltek valaha . . .

-- Ne féljen, kedves Gergely, én nem a kisujjamból szoptam, amit tudok. Az sem titok, honnan szerez—

285

tem a híreimet. Még az sem, kitől. Senki sem tilthatja, hogy a magam hasznára éljek velük, különösen mert így megszorultam. Ha ideje érkezik, én pontos helyet, időt és nevet mondok. De csakis akkor, ha én is megkapom érte, amire oly nagy szükségem van.

Magdalena Fröhlich felállott, jelezve, hogy több mondanivalója egyelőre nincs, és Gergelynek sem maradt több oka a maradásra.

-- Én sem igent, sem nemet nem mondhatok -- búcsúzott. -- De valamelyikkel még jelenteni fogom magam a kisasszonynál.

Zichy Kálmán figyelmesen hallgatta Gergely beszámolóját. Tárgyalt az osztrák konzullal is, aki rendelkezett némi információval arról, hogy az északnémet udvarokban fokozódó nyugtalansággal figyelik a császár követének útját, és szívesen vennék, ha valami előre nem látott akadály ezt az utat félbeszakítaná. Ez a hír nem zárta ki, de nem is erősítette meg egy esetleges merénylet lehetőségét. Sajnos az osztrák kémszolgálatnak az első kísérletről sem volt tudomása. Végül is arra az elhatározásra jutott, hogy a kis kalandornő legyezőjével már nem sokra megy: ha visszaadja neki, talán többet nyer rajta, mint veszít. A lány Stumpf szeretője, és nem lehetetlen, hogy sikerült tőle egyet-mást megtudnia, ami neki is, Zichynek is hasznos lehet. Persze elképzelhető az is, hogy nem a saját feje után cselekszik, hanem Stumpf utasítására -- akkor pedig ki tudja, milyen szándék rejlik ajánlata mögött?

Végül is úgy döntött, hogy visszaadja a legyezőt a lánynak, ha cserébe érte pontos felvilágosítást kap. Azután majd töprenghet felette, hogy a felvilágosításban foglaltak igazak-e vagy sem. S ha nem, mit kezdjen velük...

286

Gergely üzenetet küldött Magdalena Fröhlichnek, hogy szeretné ismét felkeresni, és beszámolni arról, mit végzett. A lány aznap este fogadta.

-- Elhoztam -- mondotta röviden, és a lány arcán lehetetlen volt nem észrevenni a megkönnyebbülés kifejezését. Gergely, a hitel kedvéért, meg is mutatta a legyezőt, de még nem adta oda. Ügy mutatta, hogy a lány láthassa a már lassan elmaszatolódó, de még felismerhető számokat.

-- Jól figyeljen, mert semmit fel nem írhat. Csak az emlékezetére bízhatom -- kezdte Magdalena közelebb ülve és hangját halkabbra fogva. -- A gazdája élete azért forog oly nagy veszélyben, mert nem közönséges bérgyilkosra bízták, hanem valaki olyanra, aki személyes ellensége. Nem pénzért akarja megölni őt, hanem bosszúból. A nevét, akár hiszi nekem, akár nem, hiába kérdi: idegen, álnévvel utazik, de könnyen meglehet, éppen honfitársuk. Én csak ennyit tudok róla. Maguknak kell kitalálniuk, ki a gróf haragosa . . . Ennyit a személyről. Néhány mérföldre a várostól, Bettenhausenban, a tábornagy birtokán rejtőzködik . . . Ha úgy tetszik: várakozik . ..

-- A tábornagy is?! -- kérdezett közbe Gergely.

-- Talán igen, talán nem ... -- vont vállat a lány. -- ö túl magasan van ahhoz, hogy egy olyan egyszerű lány, mint én vagyok, ismerhesse a szándékait. De a tábornagynak sok birtoka van. Nem kell arról feltétlenül tudnia, ha valamelyiken hívatlan vendég tartózkodik. Mármint olyan, akit nem ő hívott... A bettenhauseni udvarház közel van a városhoz, de a tábornagy ritkán keresi fel. Az idegen nyugodtan kivárhatja, amíg elérkezik az ő ideje. Egy vadászat, kirándulás, akár esti séta . . .

-- A gróf úr nemigen szokott magában sétálgatni. ..

287

-- Már én ezt nem tudom. De ahogyan egyszer magára lehetett hagyni őt...

-- Nem magában volt -- vágott közbe Gergely. -- Én is ott voltam.

-- Kettő, az se sok, ha nem számítanak a támadásra, ha meglepik őket. . .

-- Nem lepik meg.

-- Jó maguknak, kedves Gergely, hogy biztosak a dolgukban. Én csak egy buta lány vagyok. És nagyon félek. Én csak annyit mondhatok, hogy ide egy futamodásnyira ül egy ember, akinek más vágya sincs, mint hogy leszámoljon a maga grófjával. Körülötte pedig rengetegen nyüzsögnek, akiknek viszont más dolguk sincs, mint ebbéli szándéka sikeréért mindent elkövetni. Nélkülük talán az az egy ember se lenne veszedelmes. Az egy ember nélkül azonban a többiek tehetetlenek. Ennyit mondhatok, és ezzel mindent elmondtam is. A többi már a maguk dolga. Hogy eldöntsék: hiszik-e amit mondtam, vagy sem. Ámbár aki végére jár, meggyőződhet róla. És most már az is csak magán áll, visszaadja-e érte a legyezőmet vagy sem...

-- Keveset mondott a kisasszony nagyon -- ráncolta össze a homlokát Gergely. -- Se név, se idő és mód ...

-- Valamit elfeled, kedves Gergely. Nem én esküdtem össze a gróf életére. Amit megtudtam, elejtett szavak-, kilesett beszélgetések-, véletlenül elolvasott levelekből való... Ahhoz képest pedig igazán nem kevés. Okos ember okosan él velük ...

-- Talán hibáztam, hogy ennyiért visszaadtam néki -- vallotta Gergely hazatérve, de Zichy Kálmán megnyugtatta:

-- Az a legyező nekünk már fabatkát sem ért... Mi hasznunk belőle, ha egy kis száj hát börtönbe jut—

288

tatunk vele? Neki annál inkább . . . Most már nincs mitől tartania felőlünk. Inkább az a kérdés, mire menjünk a híreivel. Meg akarnak ölni... ez nem újság.

-- És hiába akarják méltóságodat, ez sem újság!

-- Ne igyál előre a medve bőrére.

-- Ki haragosa lenne nagyságodnak?

-- Hiszen van éppen, erről neked lehet bizonyságod leginkább.

-- Messze van, nagyságos uram! Honnét tudná az Somogyországból, hogy ezer mérfölddel odább keze alá igazítanák a bicskát, ha arra vetné a rosseb?!

-- Nem jártál még benne eleget, hogy lássad: kisebb a világ, mintsem gondolnád?

-- Még ha úgy lenne is, nagyságos uram, az már több mint csúfság és bosszú rendje, hogy valaki az ellenséggel szövetkezzék!

-- Ellenséggel? -- Kálmán felhúzta a szemöldökét. -- Nem oly egyszerű az, ki ellenség és mikor, Gergely . . . Nem volt-e a francia a mi királynőnknek csak a minap is ádáz ellensége még?

-- Az francia, nagyságos uram, és nem Somogyból való. Ami már magában is nagy különbség, engedelmével. Én ugyan histórián sosem nevelkedtem, de amennyire eszembe vehetem, túl a Dunán az urak meg a nép is mindenkor a királynő hűségén voltak, sosem ellenében. Még amikor a Rákóczi fejedelem talpasai jártak, akkor is csak egy rész húzott hozzájuk, más rész kitartott a felség palástján ... De meg különben is, a fejedelem magyar ember volt, és a kuruc a németet verte. Hanem akiről mi itt rossz hírt vettünk, az, ha igaz lenne, a magyar királynő ellenében egy mindenformán német királyhoz pártolt volna,

289

ami istentelenül nagy gazemberség még akkor is, ha nagyságodnak nem lenne haragosa.

-- Mi gazemberség, mi nem, olykor nehéz megítélni. Gergely -- mondta csendesen Kálmán, és törte a fejét, hogyan is magyarázza meg ennek a se történelmet, se görög moralitást nem tanult, de egészséges érzékű parasztfiúnak a magyar államiság összebonyolódott dolgait. De a választ várták tőle, és válaszolnia kellett. -- Mi van hasznára, mi kárára egy nemzetnek, sokféleképpen lehet megítélni... -- folytatta aztán. Amióta a török nyakunkra jött, s az ország fele német királyt választott, másik fele pedig törökkel békülő magyart, máig nem dőlt el, ki cselekedett okosabban. Mi azt mondjuk: mi, mert a Bécsből vett király, ideje érkezvén, csak kitaszította a törököt a hazából. A rebellisek erre azt felelik: csak azért tette, hogy annak helyébe a nyakunkra ő ülhessen. És szemre olyan, mintha a haragos magyar uraknak igazuk is lenne: sanyargat minket a német sokféle módon. Igen ám, de ugyanezen magyar urak másfelől nem veszik észbe, hogy azon egy módon, ahogy szépapáink, nagyapáink éltek, ebben a világban immár élni tovább nem lehet. A világ kereke forog, és aki nem kapaszkodik beléje, az alája kerül: eltapodja. Már nem elegendő a földbe elvetni a magot, trágyázni is kell, hogy többet adjon, és ne legyen ínség. Nem elegendő a marhát kiverni a rétre, falja, amit lel, hanem istállóban kell felnevelni. Ahhoz pedig takarmányt kell termelni, hogy legyen mit a szája elé adni. Hosszú sor lenne az, ha most mind elmondanám neked, hogyan változnak a mesterségek, hogyan változik a jog és a kötelesség. Nehezen értenéd, ha még a magukat tanultnak meg tudónak mondó nemesurak se értik meg. Pedig róluk szól a nóta, és a Hofburgból rendre húzzák a fülükbe: ha

290

nem katonáskodsz, fizess adót az államnak! És mert mintha süketeknek húznák, persze a német megveszi a hadsereg költségét a magyar urakon úgy, ahogyan tudja: a selyem árán, a kávé vámján, a marhahajtás tilalmán. Amitől a nemes karok és rendek még inkább háborogni kezdenek, hogy sírásuk-rívásuk a mennyekig hallatszik.

-- De ha a jobbágy sír, az meddig hangzik fel? használta ki az alkalmat Gergely, hogy Kálmán lélegzetnyi szünetet tartott.

-- Lásd, a jobbágyokra is azt mondják, ura ellen támogatja őket a király . . . Pedig csak a felség mésszebbre lát az orránál, s tudja azt, amit a csökönyös magyar úr a rossebnek se akar belátni: ha ma kibelezi a parasztját, holnap nincs, aki az igát húzza neki! A király védi a kapzsi ura ellen a jobbágyot, hogy maradjon, aki adót fizet, és katonának fogható . . .

-- Nagyságod szerint mi lesz ebből?

-- Nincs ember, aki azt megmondhatná.. . Csak azon okulhatunk, ami már megesett. No és hogy visszakanyarodjak az elejére, az már megesett, hogy némely nemes rendbéli urak a porosz királyhoz fordultak: elfogadná-e a magyar koronát, ha kínálnák néki?

-- Ha jobb lenne úgy?

-- Jobb lenne-e, azt nem tudom. Amaz uraknak jobb lenne, mivel a porosz király mindig csak porosz király maradna, s a magyar nemzet dolgaival keveset törődne. Nekik pedig éppen ez hiányzik. Azt mondják, szabadulni szeretnének a Habsburg-iga alól, pedig mindennernű kötőféktől szabadulni szeretnének. Hogy a saját hasuknak, saját kamrájuknak élhessenek, a közeli szomszédot is megmarva, mint a hajdanvaló ősök éltek.

-- A királynő erős ... -- ingatta a fejét Gergely.

291

-- A császár erős ... A német Frigyes pedig messze van . . . Hogyan hihetnek benne?

-- Frigyes ma ott, de holnap itt lehet. Amikor a királynő trónra ült, olyan egyszál-egyedül volt, mint az ujjam, ni! Ha akkor a magyar rendek szembefordulnak vele, aligha lett volna ereje akár a poroszt megállítani, akár Magyarországot megtartani. Amiből ugyan még nem biztos, hogy az ország megmaradt volna is. Elég az hozzá, fiú, nem pusztán egy ember gazembersége lenne, ha valamely somogysági urat a porosz király pártján találnánk, hanem többeknek is tetsző politikum. Nekem nem tetsző politikum ugyan, de a bölcsek kövét eleddig én sem fedeztem fel. Véleményünk tehát lehet, de meglepődni nincs reá okunk . . . Érted már?

'- Magyarázat már volna -- húzogatta a bajuszát Gergely, ami nála a töprengés biztos jele volt. -- Hanem attól a bicska a csizmaszárból még kiugorhat. S nem kenyérszeléshez, szalonnatűzködésre. Nagyságod érti a világ, a politikum dolgait, de én csak azt érthetem ki belőle: a gazember akkor is gazember marad, ha királyi menlevéllel feni a kést az én gazdámra. Hogy ilyen formásán el tetszett beszélni, egy okkal több, hogy tartsunk tőle.

-- Vigyázz, Gergely, ne hamarkodd el! Én nem mondtam azt hogy . . . eh, nevezzük nevén, hogy valamelyik Cserházy testvér itt búvik a szomszédban, hogy hazafias buzgalomnak álcázva bökje belém a bicskáját. Túlságosan rafinált história lenne ez, amilyeneket csak a német teátrumokban lehet látni. Én csupán annyit mondtam, hogy nem lepődnék meg, ha a porosz király szolgálatán magyar urakkal találkoznék . ..

292

-- Én meg azt mondom, nagyságos uram, hogy amíg meg nem fogtuk, nyugton nem alhatunk.

-- Ha nincs kit megfogni? Ha csak praktika ez is?

-- Kitudjuk és meglátjuk. Azt mondják, nincs messze az a falu, az a birtok. Én ösmerem azt az urat. Bárha csak sötétben találkoztam vele, de a hó világított, és a markom is emlékezik reá. Elballagok abba az udvarházba, és megszemlélem, van-e ott vendég, és ha van, ő-e az.

-- Ha pedig van, és különösen ha ő van ott, alighanem számít a váratlan látogatókra, és ő fog meg előbb téged ...

-- Minek ennyi bolhászkodás?! -- szólalt meg most először Hajító. -- Hajnalban rajtaütünk azon a házon mind a huszárokkal, és majd elválik, kik bújnak benne.

-- Az lenne csak a szép história! -- kiáltott fel a gróf. -- A császár követe huszárrohamot intéz a vendéglátók országában a hadsereg-főparancsnok háza ellen! Akkor ugyan ki se mozdultunk volna Magyarországból, annyira hiába jöttünk ide!

-- Ha csak a mi piros csapatunk menne? -- kockáztatta meg Lajtorjás, de Zichy Kálmán ez ellen is tiltakozott :

-- Semmiféle erőszak! Még ha ellenünk azt tervezik is! Már csak egy utasításra várok a kancelláriától, és utazhatunk tovább. Addig pedig óvatosak leszünk, de semmi többet nem teszünk.

A két huszár még győzködött egy keveset, hogy más belátásra bírja, de semmire sem jutottak. Távozva a gróftól, egész este a dolgon rágódtak, mivel sehogyan se tudták megemészteni, hogy tétlenül várják, lecsap-e az istennyila rájuk, s merről csap le.

Annyit megértettek és elfogadtak, hogy nem roha-

293

mozhatják meg az állítólagos rejtekhelyet, és azt is belátták, hogy Gergely szintúgy nem mehet egyedül felderíteni az igazságot. De valamilyen megoldásnak mégis kell lennie, amivel meggyőződhetnek arról, fenyegeti-e Zichy Kálmánt valamilyen veszély egyáltalában. A sikertelen első merénylet arra ösztönözte őket, hogy akár a gróf tudta és engedélye nélkül is cselekedjenek. Végtére az első alkalommal is csupán azután vonták őt be dolgaikba, hogy kikémlelték a kétségtelen összeesküvést. Ha a történtek őket igazolták először, nincs okuk kételkedni abban, hogy másodszor is így lesz ... Az persze igaz, hogy szőrmentén kell cselekedniük, nehogy felsüljenek.

Szőrmentén és gyorsan. A halogatás ezúttal annyit jelentene, mintha semmit se tennének.

Elhatározták tehát, hogy a piros huszárok és Hajító másnap hajnalban kirándulnak a környékre. A lovakat járatni kell, ez világos. Hová, merre mennek, az a véletlen műve... A többi majd elválik.

Felmerült az is, hátha levetnék a feltűnő egyenruhát, és valami polgári parasztgúnyát öltenének magukra. Belátták, hogy nagyobb szamárságot már nem is cselekedhetnének. Az első útjukba vetődő, aki megszólítaná őket, felfedezné, hogy nem azok, akiknek látszanak, és a hatóságok előtt hogyan magyarázkodnának ki? Inkább mennek a maguk mivoltában, látszatra mit sem titkolva, mintha semmi hátsó szándék sem bújna kirándulásuk mögött.

Hajító még aznap este megtudakolta az egyik kocsmában, hogy merrefelé is esik Bettenhausen községe, melyik kapun és melyik úton lehet odatalálni. A pirkadat már úton érte őket. Kálmán gróf kilenc-tíz óra előtt ritkán kel, és addigra, ha kis szerencsével járnak, meg is térhetnek. Éjszaka csekély értelme lett volna

294

idegen országban, ismeretlen célnak elindulni. A hajnal éppen a legmegfelelőbb.

Messze maguk mögött hagyták már a várost, és árnyas erdei úton haladtak, amikor az első utasokkal találkoztak: parasztok vittek fel zöldséget a kasseli piacra. A díszes egyenruhájú katonák láttán letértek az útról az árokpartra, és kalapot emelve köszöntek. Egyiküktől meg is kérdezték, vajon erre vezet-e az út valóban Bettenhausennak. Később sokszor tettek szemrehányást maguknak, hogy ez a kérdezősködés árulta el őket. . . Pedig aligha. A parasztok nem sejtették, kivel beszélnek, s különben is, éppen az ellenkező irányba tartottak. A csapda elébük volt helyezve, és csak arra várt, hogy belesétáljanak. Különben is, emlékezünk talán még rá, a bettenhauseni kaszárnya-erőd toronypadlásáról messzire el lehetett látni, és észrevenni az utast, ha a dombokat borító erdők közül kiér a síkságra. Hát még ha az utas meggypiros huszárdolmányt visel!

-- Amott, az a falu lesz az ... -- mondotta Gergely, amikor az erdőből kibukkanva, végigtekintett a tájon. Továbbügettek.

Hamarosan egy másik utat láttak közeledni a magukéhoz. A por árulta el, amelyet a rajta haladó hosszú sor lovas katona vert fel.

-- Ezekkel alighanem összetalálkozunk -- vélte Hajító, és Gergelyre tekintett. -- Hacsak nem állunk meg, vagy fogjuk éppen vágtára . . .

-- Árulkodó lenne mind a kettő -- felelte Gergely. -- Nincs mit titkolnunk. Katonák azok is, katonák vagyunk mi is. Ha találkozunk, hát találkozunk.

-- És ha kérdeznek?

-- Mondjuk, amit határoztunk. Talán egy kicsit kerekebben, ha kell.

295

A tempót tartva ügettek tovább. A másik út kanyarodott, és derékszögben metszette az övéket. A lovasszázad valamivel előttük ért a keresztezésbe. Élén egy kapitány lovagolt. Felemelte a kezét, és megállította a menetoszlopot. Megvárták, amíg a magyar huszárok odaérnek.

Megálltak ők is. A kezek a kardmarkolaton pihenlek. A kapitány elébük rúgtatott.

-- Kinek az ezredébe tartoztok? -- kérdezte. Hajító válaszolt:

-- Őfelsége a német-római császár személyes követének kíséretéhez tartozunk.

-- Hova mentek?

-- Szolgálati úton vagyunk -- tért ki a válasz elől Hajító.

A kapitány összeráncolta a homlokát.

-- Ez a kasseli gróf, a hesseni herceg független és szabad birtoka. Van írott parancsotok?

-- Béke van. Nem tudtuk, hogy aki a ház elé ül ki levegőzni, annak is menetlevélre van szüksége -- felelte keményen Hajító. De belátta, hogy oktalanság lenne összekapni a tiszttel. Valamivel készségesebb hangon hozzátette tehát: -- A gróf úr vadászkirándulásra készül. Parancsot adott, hogy készítsük elő...

-- Ennyien?

-- Mi csak egy szakasz huszár vagyunk, kapitány úr. A gróf úr kíséretének csupán töredéke. ..

-- Igen, igen! Hallottam, hogy a követ úr olyan fényes kísérettel utazik, mint egy napkeleti király enyhült meg a tiszt, bár hangjában némi gunyorosság csengett. -- Hol kíván a gróf úr megszállni?

Valamit válaszolni kellett rá, ha már ennyit mondtak.

296

-- Bettenhausen nevű községben. A tábornagy úr házában.

-- Aha! No, az itt van, alig egy futamodásnyira felelte a kapitány. -- Arra tartunk mi is. Csatlakozzatok hozzánk, legalább nem tévedtek el!

Jó arcot kellett vágni az ajánlathoz. Csatlakoztak a lovasszázadhoz, és szó nélkül lovagoltak mellettük. Fél órába sem tellett, elérték a falut. Forgatták a fejüket, merre lehet a tábornagy birtoka, de semmiféle kastélyt nem láttak. Viszont egyszerre csak egy terjedelmes, erődszerű építmény előtt találták magukat.

-- Alighanem valami kaszárnya -- vélte Gergely, mivel a lovasok ennek a kapuja felé tartottak.

Hajító a kapitány mellé rúgtatott.

-- Ha itt lennénk, elbúcsúznánk -- mondotta. -- Megkeressük a kastélyt...

-- De hiszen ez az! -- mutatott előre a kapitány. Hajító visszafogta a lovát, míg Lajtorjás beérte.

-- Azt mondja, emitt ez a palánk lenne a kastély . . .

-- Ez-e? Nem annak látszik . . .

-- Bemenjünk, Gergely? Lajtorjás vállat vont.

-- Mi másért jöttünk . . .

-- Sajog a csontom, Gergely. Nem szereti a vidéket.

-- Menjen kend ispotályba.

-- Bolond vagy! Hanem ezek a katonák is mintha körülkerítettek volna minket, nehogy meggondolhassuk magunkat!

-- Rémeket lát kend. Mit tennének mivelünk? Ha portyáznak, nem ránk vetik a lest, tudod te. Mi csak lovas jobbágyok vagyunk. Ha be nem megyünk, sohase is látjuk meg, ott ül-e a macska, kire várunk.

Mire eldöntötték, nem is tehettek volna mást, mint

297

hogy besétálnak a kapun, a felemelt sorompó alatt, a muskétás strázsa mellett. Hamarosan ott találták magukat a poros udvaron, az erőd négyszögében.

A német lovasok alakzatba fejlődtek, és leszálltak a lóról. A nyolc huszár kissé odébb állott meg, és lovon maradt. Látták, hogy a kapitány a tornáchoz üget, amelynek lépcsőjén egy másik tiszt állott. Szót váltottak, és közben feléjük tekingettek. Hajító intett, és a huszárok a tornáchoz lovagoltak. Törte a fejét, mit mond majd, de a muskétás tiszt, ugyancsak kapitány, megelőzte:

-- Hallom, Zichy gróf úr vadászatra készül hozzánk. Sajnos én még nem kaptam értesítést róla ...

-- Mi hoztuk -- felelte Hajító, de a kapitány a fejét rázta.

-- Az udvari kancelláriának kötelessége, hogy a maga útján is értesítést küldjön. De nem tesz semmit. Szálljanak lóról, és majd az őrmester körletet rendel maguknak, ahol elláthatják az állatokat. Élelmet is kapnak, de kantin is van . ..

-- Kaszárnya ez? -- szólalt meg Lajtorjás. -- Úgy hittük, mulatókastély.

-- A hadsereg-főparancsnok kastélya -- mosolyodott el barátságosan a tiszt. -- És egy katona mulatófcastélya mifelénk ilyen . . . Da azért a gróf úr semmiben hiányt nem lát. A katonái sem. Leléphetnek. -- Ez parancsként hangzott, és tiszt szájából, ha nem is az övékéből, de a hely parancsnokáéból. Engedelmeskedni illett.

Az őrmester elvezette őket az egyik istállóba, ahol leszerszámozhatták a lovakat, és széna is került élébük. Ha már fejest ugrottak a játékba, játszani kellett tovább. Meddig? Sokáig nem lehet, az bizonyos, mert a grófnak eszébe sem volt vadászni, következésképpen

298

a kancelláriától sem érkezhetett üzenet. No de sebaj, majd kivágják magukat! Végtére is egy gróf annyiszor gondolhatja meg magát, ahányszor csak akarja. . . Tegnap még vadászni kívánt, ma már nem. Kinek mi köze hozzá? S annyi bizonyos, hogy ha Zichy Kálmán megszidja is őket az engedetlenségért, megtagadni nem fogja őket, és vállalja a hazugságukat. Ha egyáltalában sor kerül rá. Mert lehet, nem is. Eltöltik itt a napot, téblábolnak; ha szerencsével járnak, még azt is kiszimatolhatják, valóban ül-e idegen vendég a házban, s azután estére egy udvarias bocsánatkéréssel és buzgó köszönettel az ellátásért, odébbállnak. Mire Kálmán gróf igazán keresni kezdené őket, már otthon is vannak.

Vígan kefélték hát a lovakat, miközben Szúnyog Andrást kimenesztették, hogy derítse fel a kantint, és borszerzés címén járjon be annyi folyosót, szobát, miegymást, amennyit csak tud. Mivel németül nem ért, élethűen tanúsíthatja, hogy eltévedt a házban . . . Gergely addig erősen bújik, mert időnek előtte való lenne, ha Cserházy úrfival szembetalálkozna. Még ott csapná helyben agyon. Akkor azután magyarázkodhatnak ! összemarkolta hát a kulacsokat, és ment Szúnyog András.

Hamarabb tért vissza, mint várták, és bort sem hozott.

-- Nézzen már ki más is az udvarra! -- mondta. -- A német lovasok mintha itt se lettek volna. A kapukat bezárták, a falakon, tornyokon őrség, mintha ostromot várnának. Ki ellen készülnek ezek itt?

Hajító és Gergely egymásra tekintett. Először sejlett fel bennük, hogy talán nem is ők voltak a ravaszabbak . . .

De még nem szóltak egy szót sem, csak kimentek az

299

istállóból. Az udvaron valóban nem láttak egy teremtett lelket sem, a kapukon és a falakon azonban muskétások őrködtek.

Átvágtak a kihalt térségen, a tornác felé. Ügy érezték, mintha minden irányból láthatatlan szemek kísérnék őket. A tornácon se találtak senkit. Beljebb hatoltak, a folyosóra, amelynek köve messzire kongott csizmájuk sarka alatt, de erre sem volt kíváncsi senki.

-- Egy ajtón feliratot láttak:

örségparancsnok

Benyitottak. Kopott irodaszoba volt, semmiben sem különbözött a kaszárnyák hasonló rendeltetésű helyiségeitől. Az asztal mögött a muskétáskapitány ült. Az ajtónyitásra feltekintett. Hajító szalutált.

-- Tisztelettel kérdezzük a kapitány úrtól, érkezett-e már hír a gróf úr felől.

-- Nem, eddig még nem érkezett -- felelte kurtán a kapitány.

-- Ha semmi hír, úgy mi vissza is fordulunk a városba -- mondta Hajító.

-- Nem fordulnak sehová! -- jelentette ki hirtelen más hangon a kapitány, és megrázta az asztalon heverő csengőt.

Az ajtó felpattant, és az imént még üres folyosóról négy katona lépett be, mintha csak a jelre vártak volna. Kettő kétoldalt állt a huszároknak, kettő meg mögéjük.

-- Zichy grófnak eszébe sem volt ide jönni! -- kiáltotta a tiszt. -- Semmiféle parancsot nem adott arra, hogy nevében bárki is ide jöjjön! Maguk hazudtak!

300

Maguk közönséges katonaszökevények! Maguk le vannak tartóztatva!

-- Lassabban, kapitány úr! Mi a gróf személyes testőrsége vagyunk, és csak neki tartozunk engedelmességgel.

-- Fütyülök a grófjukra, fütyülök a véleményükre! -- vágta oda most már semmit sem leplezve a kapitány, és intett. -- Megbilincselni, elvezetni!

Hajító jobbra ütött, La j törj ás balra vágott, de a négy katonából már nyolc lett, és erősen tartották őket, amíg a vasat rájuk kattintottak.

-- Ezért még megfizetsz, ha a gróf úr megtudja! hörögte Gergely, de lehet, hogy már csak magyarul, mert a kapitány rá se hederített. Lehurcolták őket a pincébe, és egy üres zárkába lökték. Rájuk csapták az ajtót, és a katonák eldobogtak. Csend támadt.

-- Én vétettem ... -- szólalt meg végül Gergely.

-- Mind vétettünk -- felelte Hajító. -- Ne vedd magadra . ..

-- Én hittem, hogy innen kifelé sem nehezebb, mint befelé volt. ..

-- Mind hittük, azért jöttünk.

-- Te mondtad, hogy nem kastély ez, hanem kaszárnya.

-- Én is későn mondtam.

-- Mire kellünk nekik?

Hajító erre a kérdésre csak jó sokára válaszolt:

-- Arra kellünk, Gergely, hogy a grófra ne vigyázzon senki. Amíg mi az ajtaja előtt állunk, nem férhetnek hozzá. Tapasztalhatták. Előbb tőlünk kellett szabadulniuk, hogy tőle szabadulhassanak ...

-- A rossebet! -- ugrott fel Lajtorjás. -- Nincs is semmi merénylő, Cserházy Lajoska, semmi! Hazudott a ribanc nekem! Hazudott, hogy ide csaljon! Tudta.

301

hogy addig nem nyugszunk, amíg a végére nem járunk! ... Én meg, mint a bornyú a tagló alá, mentem, amerre vezettek az orromnál. .. Azóta lestek bennünket, hogy én a kártyás ringyónál jártam, és várták, mikor sétálunk be a csapdájukba! Legszívesebben agyoncsapnám magam, ha ilyen barom lehettem!

-- Ne gyilkold magad, nem vagy te úr! -- mondta Hajító. -- Meg hasznod se lenne belőle. Innen ki csak addig juthatsz, ameddig élsz és lélegzel.. .

-- Igazad van ... A cimborák odafent majd megmutatják .. . ők nem ketten vannak, és hiába .. .

-- Hagyd el! -- vágott a szavába Hajító. -- A cimborák is csak hatan vannak, ez a kaszárnya pedig tele némettel. Már azóta alighanem ők is itt kuksolnak más tömlöcökben, körülöttünk.

-- Az anyjuk... -- káromkodott Lajtorjás, de abbahagyta, mert azzal nem segített magán. Leült, és bilincsbe vert keze közé fogta a fejét. -- Szabadulni akartak tőlünk... -- tanakodott magában. -- De ha egy napon belül nem végzik el, amire szabadulni akartak, Kálmán gróf gyanút fog, keresni kezd bennünket, és akkor mit mondanak neki?

-- Ha nekünk volt mit mondaniuk, amivel ide csaltak, neki is találnak mézesmadzagot...

-- De ő nem olyan buta paraszt, mint mink vagyunk!

-- Ide kevés az okosság. Türelem kell. Azzal talán kijutunk.

Akik megfogták őket, vigyáztak, hogy ne szabadulhassanak. Társaikat, a többi huszárt is lefogták. Valamivel nagyobb dulakodás árán, hiszen a favágókra akárhány ember rácsimpaszkodott, mind lerázták. Ügy kellett őket doronggal hátulról fejbe verni, hogy elcsendesedjenek. Kanász Lalinak kicsavarták a kést

302

a kezéből, a másik hármat is megkötözték, és mint Hajító jól sejtette, egy szomszédos tömlőébe dugták.

Még aznap kinyíltak a börtönajtók, lerángatták róluk a csizmát és a vörös mentét. Ingben, nadrágban kettesével egymáshoz kötözték őket, és felvezették az udvarra.

Este volt már, az udvaron fáklyák égtek, és hemzsegtek a katonák. Négy szekér állott az udvar közepén. A középső kettőre felszállították őket, a másik kettőre katonák szálltak. Melléjük is katonák ülték. A menetoszlopot egy kövér, kerek arcú toborzó hadnagy vezette. Kirobogtak az őrséggel rakott kapun, és elhajtottak. Egész éjszaka utaztak, hajnalra értek csak lakott helyre. Még aludt az ismeretlen falu, amikor beérkeztek. A szekerek a községi tömlöc elé állottak, és a huszárokat ismét becsukták. Enni kaptak, de senki sem állott velük szóba. Este ismét kocsira ültek, és éjszaka utaztak tovább. Harmad- és negyednapon ugyanígy: mindig éjszaka utaztak, nappal börtönben ültek, s ha tudtak, aludtak. A legcsekélyebb lehetőség sem kínálkozott a menekülésre. De még arra sem, hogy üzenetet juttassanak ki. Jószerével még azt sem tudták, merre járhatnak; egyáltalában nem tudták, hová viszik őket.

Zichy Kálmán aznap későbben is kelt, mint máskor, szüksége sem volt mindjárt a huszárokra. Komornyikjától kérdezett ugyan Gergelyre, de nem rendelte magához. Mária Stahl bárónőhöz készült, hogy néhány információt kicserélhessen vele. Este az osztrák konzul útján hírt kapott arról, hogy Frigyes szokott gyorsaságával váratlanul felvonult a szász határon, és bármelyik pillanatban lecsaphat Drezdára. A háborút ugyan Mária Terézia határozta el, de kezdeni alighanem ismét a porosz király fogja. Zichy dip-

303

lomáciai körútja véget érhet, mielőtt befejezte volna. De ha igaz, hogy Frigyes mozgósított, akkor neki is vissza kell fordulnia Bécsbe, hogy odaérjen, amíg szabadak az országutak. A hadseregek nehezen mozognak, de portyázó lovascsapatok, főleg az utánpótlások szekereire vadászó különítmények napok alatt eláraszthatják a német és cseh országutakat, így történt ez az örökösödési háborúban, és így lesz a most következőben is, amely bármely percben kitörhet.

A bárónő jó hírekkel fogadta. A szász udvar a porosz csapatmozdulatok hírére megrémült, és elmenekült Drezdából, de Frigyes hirtelen fenyegetése áthúzta az udvar poroszbarát szárnyának számításait. A király az osztrák szövetségeshez fordult segítségért. Bécs Browe marsallt bízta meg az ellenakcióval. Mária Stahl jókedvű volt.

-- Vilmos gróf újabban önfejű -- mondotta Zichynek --, de a hadsereg majd észre téríti... A tábornagyra számíthat Terézke ...

-- A tábornagyot kitűnő üzleti kapcsolatok fűzik az angolokhoz -- válaszolta Zichy. -- Az angolok pedig ezúttal a túloldalon állnak.

-- Az üzlet csak békeidőben virágzik...

-- Éppen ez az... A császár messze van, az angol arany közel. A haszon nagyobbik fele pedig Vilmos grófé.

-- Ez igaz, gróf úr. De egyet ne feledjen! Azért az aranyért valamit adni is kell. Nem is akármit. Embert. Azt pedig egyre nehezebben találni. Háborús időben különösen, mert még a legmohóbb üzletember is meggondolja, hogy pénzt csináljon abból a levegőből, amely nélkül esetleg ő is megfullad. Az angol aranyak talán hiányozni fognak a kincstárból egy időre,

304

de növekszik valamelyest a lehetősége annak, hogy marad, aki azt a kincstárat őrizze is.

-- Ha Vilmos gróf meggondolja magát, eladja a katonáját György királynak, és utána visszakéri tőle kölcsönbe, hogy őriztesse velük az értük kapott aranyat.

-- Teóriának szép, kedves gróf, de ahhoz, hogy valóság legyen belőle, túlságosan közel vannak a franciák.

-- Remélem, bárónő.

-- Én tudom, gróf úr. Este láthatom ?

-- Még nem tudom. Voltaképpen hivatalosan búcsúzni is jöttem önhöz. A helyzet feszült lett, és bármelyik pillanatban útra kell kelnem.

-- Őszintén sajnálom, gróf úr. És higgye el, ez nem puszta udvariasság. Ön rokonszenves ember, és ha megengedi, a kedvem szerint való ember. Változatos időket éltem meg, és közben kevés olyan emberrel találkoztam, mint ön. Ha más körülmények között találkozunk ... ha nem lenne közöttünk az időnek és a távolságnak ekkora spáciuma, együtt sokat tehettünk volna. Ezt meg kellett önnek mondanom, ha esetleg most találkozunk utoljára. Tekintse egy öregasszony szeszélyének, elérzékenyülésének, tekintse, aminek akarja. Most háború következik, ez kétségtelen. A kimenetelét egyikünk se láthatja, a saját sorsunkat benne mégúgy sem. Az enyém már nem sokat tartogathat, a javán túl vagyok, és őszintén szólva nem is vagyok vele elégedetlen. Történhetett volna rosszabbul is, és talán nem végződik egészen rosszul. De önre még nagy jövő várhat, ha nem szalad elébe egy ostoba puskagolyónak. Maguk, keletiek, szeretnek hősködni. Kérem, ha lehet, ne tegye, önnek az esze a kardja. Forgassa azt! Egy huszárrohamhoz

305

csak jó ló kell. Ha teheti, utazzék hintón. Az megóv a kísértéstől. Isten áldja, gróf úr!

Zichy Kálmán tudta, hogy az ilyen búcsúra nem szabad válaszolni, mert a legszebb szavak is üres udvariaskodásnak tűnnek. Megfogta a bárónő kezét, és a becsben honos spanyol etikett szerint hódolattal megcsókolta. Közben talán egy árnyalattal erősebben szorította meg, mint az illendő lett volna.

Délutánra a piros huszárok még mindig nem tértek vissza. Megtudta, hogy Hajító is velük ment, és maga elé rendelte a kék huszárok káplárját, aki Hajító távollétében a tisztesük volt. A káplár némi köntörfalazás után bevallotta, hogy a csapat hajnalban távozott, és valami Bettenhausen nevű falunak lovagolt.

Zichy előtt minden világos lett: engedelme és parancsa ellenére, mégis kilovagoltak! Nagyon megharagudott, és elhatározta, hogy ezúttal, járjanak bármily haszonnal is a legények, szigorú lesz. Utasítást adott, hogy amint megérkeznek, a két főember, Hajító és Gergely tüstént jelenjen meg előtte; ha álmából ébresztik, akkor is.

A piros huszárok azonban nem érkeztek meg estére sem. Zichy kettős őrséget rendelt a kék huszárokból ajtaja elé és az egész házba. Az éjszaka azonban csendben telt el.

Reggelre elmúlt egy teljes nap és teljes éjszaka azóta, hogy elmentek. Bettenhausen félnapi járásra sincs. Legalább üzenetnek érkeznie kellett volna tőlük, hiszen tudták, hogy engedély nélkül távoztak. Kálmánban a harag kezdett aggodalomba oldódni.

Polgári ruhát öltött, és egy lovász kíséretében kilovagolt. Fröhlich kisasszony szállására ment, ahol azonban már csak a házigazdát találta.

-- A kisasszony elutazott -- mondotta a háziúr, majd

306

Zichy Kálmán arcára tekintve, kissé rémülten tette hozzá: -- Nagyon hirtelen ment. Üzenetet kapott, mire hamarjában összecsomagolt, és bérelt kocsiba ült. Nem mondta, hová megy, és azt sem, hogy mikor tér vissza . ..

Zichy köszönt, fordult és a katonai parancsnokságra ment. Aggodalma akkorára nőtt, hogy sem udvariaskodásra, sem köntörfalazásra nem látott többé okot. Egyenesen a tábornagy segédtisztjét kereste.

-- Stumpf őrnagy szabadságra utazott -- fogadta egy fiatal hadnagy.

-- Ilyen hirtelen?

-- A hadgyakorlat kimerítette -- hangzott a válasz. -- Az ő vállán nyugodott az előkészítés és lebonyolítás minden terhe. A tábornagy úr őexcellenciája engedélyezte, hogy családi birtokára utazzék.

Egy pillanatig arra gondolt, hogy a tábornaggyal beszél, de azután meggondolta magát. Dél volt. A tartománygróf ilyenkor még fogadószobájában tartózkodik, vagy már visszavonult ebédelni. Bármelyiket teszi is, a palotában van. És nem meri megtenni, hogy őt ne fogadja azonnal.

Jól hitte. Vilmos még a kihallgatásokkal időzött, és amint jelentették neki, hogy a császár követe személyes kihallgatást kér, azonnal maga elé bocsátotta.

-- Mi jó hírt hoz számomra, kedves gróf? -- ment Zichy elébe.

-- Nincs olyan hírem, amelyről grófságod ne tudna. Már ami a politikát illeti. Személyes ügyben kérem gyors közbeavatkozását.

-- Készséggel, kedves gróf, készséggel! Foglaljon helyet, hallgatom.

Zichy röviden előadta, hogy alapos gyanúja szerint merényletet készítenek elő ellene. A merényletet kül-

307

földről szervezik, és feltehető, hogy kasseli személyek is belekeveredtek. Mivel nem tudhatja kik, kénytelen közvetlenül a tartománygrófhoz folyamodni. Égy raj huszárja kilovagolt Bettenhausen irányában, és második napja nem tért vissza, hírt sem adott magáról. Ezek a huszárok alkotják személyes testőrségét, és így eltűntük különösen súlyosnak látszik. Mindezek alapján kéri a tartománygrófot, hogy soron kívül intézkedjék a huszárok felkutatásáról, továbbá rendeljen őrséget a császár követének szállása elé.

Igyekezett mértéktartóan beszélni, hogy szavainak súlyát az indulat ne csökkentse, de bármennyire is összpontosított saját mondanivalójára, figyelmét nem kerülhette el, hogy Bettenhausen említésére a tartománygróf arcán felhő suhan át.

-- Meglep, amit mond, kedves gróf -- válaszolta Vilmos. -- Bár megértem önt, mégis sajnálom, hogy nem szólt korábban. Bizonyos dolgokat könnyebb megakadályozni, hogy bekövetkezzenek, mint megtörténtük után helyrehozni. Tartományomnak ugyan korlátlan ura vagyok, de ön is tudja, hogy olykor a kézzelfogható korlátok többet érnek. Itt ez a gyűrű .. . Nagyon sokat tehetek azért, hogy ne lopják el. Viselhetem, őriztethetem, eldughatom. De ha mégis ellopnák, nem biztos, hogy egész hadseregem a nyomára bukkanna ...

-- Nyolc huszár nem fér el egy nadrágzsebben, gróf úr!

-- De eltűnhet a hivatalok útvesztőjében.

-- Ezért fordultam grófságodhoz, és nem a hivatalhoz.

-- Hivatalok nélkül én sem lennék több másoknál. Zichy Kálmán megértette, hogy hiába érvel. Felállott.

308

-- Nem tartom fel tovább grófságodat. Magánemberként jöttem panaszommal ide, de a veszteség, amely ért, és a fenyegetettség, amelyben élek, nemcsak az enyém, hanem a császáré is.

-- Nem feledkezem meg róla, gróf úr. A császár mindig számíthat rám.

-- Ezt hivatalos állásfoglalásnak is tekinthetem?

-- A huszárjai ügyében feltétlenül, kedves gróf válaszolta kétértelműén Vilmos, és befejezte a kihallgatást.

Zichy Kálmán mind komorabb lett. Visszament a palotájába, de a huszárokról változatlanul semmi hír sem érkezett. Viszont egy alacsony, jelentéktelen emberke várakozott rá.

-- Mit óhajt, Herr Fuchs? -- kérdezte a gróf, amikor az emberkét bevezették hozzá.

-- Szolgálni méltóságodat, ha elfogadja szerény szolgálatomat -- hajolt meg mélyen a rendőrtanácsos.

-- Kevesebb körülményeskedést, Fuchs, mert időmnél csak a türelmem rövidebb.

-- Elnézéséért esedezem, méltóságos gróf úr! Mégis méltóztassék megengedni nekem egy kérdést: méltóztatik ismerni őméltósága a tábornagy úr bettenhauseni kastélyát?

Zichy felkapta a fejét.

-- Nocsak! Kezdem hinni, tanácsos úr, hogy ön mindentudó! Miből gondolja, hogy én érdeklődöm Bettenhausen iránt?

-- Feltételezés, puszta feltételezés . . .

-- Ki vele, mit tud! -- rivallt rá hirtelen Zichy Kálmán.

Fuchsot azonban kiabálással sem lehetett kihozni a sodrából. Felleghajtója zsebéből egy összesodort papírívet vett elő.

309

-- Véletlenül van nálam egy rajzocska a kérdéses birtokról. Gyatra kis vázlat, de talán ez is eligazít. .. -- És kiterítette a papírt az asztalra. Kálmán rápillantott és f elkiáltott:

-- De hiszen ez egy katonai erődítmény!

-- Közel méltóztatik járni az igazsághoz ... -- sodorta ismét össze a rajzot Fuchs, és visszasüllyesztette a zsebébe. -- Én inkább kaszárnyának nevezném. Mindenesetre sok ember elfér benne. Ha odamegy. Vagy ha odaviszik. Vagy -- kis szünetet tartott, hogy szavának nagyobb nyomatékot adjon -- ha odamegy, és ott fogják.

Zichy Kálmán felállott, és háromszor körüljárta a szobát. Fuchs csendben várakozóit. A gróf azután odalépett hozzá, és fölé hajolt.

-- Maga nemcsak rendőr, Fuchs, hanem üzletember is -- mondotta. -- Mint a legtöbben Kasselban. Mondja meg nyíltan, mennyit akar, és ha megéri, amit cserébe adhat érte, megfizetem. De tisztességes üzletet kérek.

-- Nem pénzért szolgálom én a gróf urat -- válaszolta Fuchs. -- Olykor némi ajándék, az más ... De fizetség! Ne feledje el méltóságod, hogy én hivatásos rendőr vagyok. Aki, szerénytelenség nélkül szólva, érti a mesterségét. Ha méltóságod leereszkedik oda, hogy felfigyeljen egy egyszerű rendőr kérésére, már önmagában is nem remélt kitüntetés. Ha pedig pártfogolni is méltóztatná alázatos kérésemet, hogy engem a magas Staatspolizei állományába felvegyenek, soha nálam alázatosabb és hűségesebb szolgára nem lel.

Zichy Kálmán sóhajtva törődött bele, hogy Fuchs aligha képes egyszerűen kifejezni magát.

-- Szívesen megtenném, tanácsos úr, de sajnos

310

nincs hatalmam hozzá, hogy önt Kasselból Bécsbe rendelhessem, és alkalmaztatásáról intézkedjem.

-- Ó, én nem is kívánom, hogy Bécsbe jussak! Jó nekem itt Kasselban is. Itt születtem, és itt ismerek mindenkit. . . Hasznomat is itt vehetné inkább a magas Államrendőrség.

-- Ez viszont a konzul úrra tartozik.

-- Ha méltóztatna figyelmébe ajánlani. . .

-- Rendben van, szólhatok neki.

-- Ha néhány sort írni is méltóztatna . . .

-- Vigyázzon, Fuchs! Maga agyafúrt rendőr, de én sem estem egészen a fejemre! Ha én magának írást adok arról, hogy alkalmazza az osztrák rendőrség, maga azt az írást sokféleképpen hasznosíthatja. Például ellenem is.

-- Méltóságod éleslátásával meg sem kísérelhetem felvenni a versenyt. . . Mindamellett, ha méltóságod talán csak annyit írna, hogy a nagyságos konzul úr figyelmébe ajánlja Heinrich Fuchs rendőrtanácsos urat, az is bőven elegendő lenne. Ha a levél illetéktelen kezekbe kerül, ön hivatkozhat arra, hogy benne elővigyázatra inti a konzul urat velem szemben .. . És a levél nem öntől került hozzám . . . Viszont ha saját kezűleg nyújtom át a konzul úrnak, az bizonyság rá, hogy ellentétben az előbbi lehetőséggel, ajánlólevélként kell megítélni. Amit esetleg méltóságod alkalomadtával szóban is megerősít a konzul úr előtt. . .

-- De ha szóban megerősíthetem, minek az írás?

-- Mert hátha nem marad ideje méltóságodnak találkozni a konzul úrral. A világ hirtelen mozgalmas lett, és minden következő perc váratlan elhatározásokra késztethet. . .

-- Rendben van, Fuchs. Megírom a levelet, de csak

311

akkor adom a kezébe, amikor már tudom, mit kaptam érte cserébe.

A rendőrtanácsos megvárta, amíg Zichy Kálmán papírra vetette a különös ajánló sorokat, aláírta, porzót hintett rá, összehajtogatta, lepecsételte. Csak azután szólalt meg:

-- Méltóságod előtt bizonyára nem titok a német fejedelmek katonaszállítása Angliába. A kasseli „tó offer" szállítmányok gyűjtőhelye és kiinduló állomása Capello tábornagy úr bettenhauseni birtoka, amely valóban álcázott kaszárnya. Itt képezik ki a befogott legényeket, hogy ezzel is magasabb árat érjenek el értük. Mivel senki se adja önként rabságra a fejét, a befogottak igyekeznek szabadulni, ahogyan tudnak. Akinek pénzes a családja, azt vesztegetéssel kiváltják. Néha-néha meg is szökik néhány. A szerződések azonban pontosan kialkudott létszámokra vonatkoznak. Véletlenül tudomásom van arról, hogy a napokban elindított legutóbbi szállítmányból nyolc vagy tíz embernek nyoma veszett. Ilyenkor sosem lehet tudni, maguktól szöktek-e, vagy valaki tűrte, hogy lelépjenek. Mindegy is. A hiányt azonban pótolni kellett. Sürgősen és onnan, ahonnan lehet. Mármost méltóztassék figyelembe venni: nyolc huszár, bármily képzett és bátor is, ellenállhat-e tízszer annyinak? Nyolc az csak nyolc ...

-- Azt akarja mondani, hogy eladták őket?!

-- Ez a helyzet, méltóságos uram.

Zichy megragadta a kis ember kabátját, és szinte kiemelte az öblös karosszékből.

-- Vigyázzon, ez nem tréfa! A fejével felel!

-- Kegyelem, méltóságos uram... -- A gróf elengedte. Visszaesett a székbe, úgy mondta: -- Én mindenért a fejemmel felelek. A hír igaz, és esedezem, ne

312

méltóztassék elfeledni, hogy magamtól, szabad elhatározásomból kerestem fel méltóságodat.. . Miért hazudnék?

-- Ki tudja, milyen oka lehet rá ... Valami nem egyezik. Nem csak egyszerűen nyolc huszárról van szó! Nyolc olyan emberről, aki különleges kiképzést és feladatokat kapott, és aki nem sétál be fogdmegpribékek karjába csak úgy véletlenül! Legfeljebb ha saját jószántából teszi. . .

-- Talán úgy is történt, méltóságos uram. Zichy megdöbbenten nézett Fuchsra.

-- Saját jószántából? Mit jelentsen ez?

-- Méltóságod, érthetően, nem avatott be ügyeibe, de bátorkodom feltételezni, hogy huszárjai nem sétakirándulásra indultak Bettenhausen felé ... S ha ne talán az lett volna a szándékuk, hogy közelebbről is megismerkedjenek a környékkel, mi sem állta útjukat. Nem lehet bűnükül felróni, hogy sejtelmük sem volt a bettenhauseni kaszárnya igazi rendeltetéséről. Eddig mindig sikerült kivágni magukat. Ezúttal megfogták őket. Azt már nem tudom, de feltételezem, hogy nemcsak várták őket ott, de csalogatták is ...

Pontosan így történt -- gondolta Zichy Kálmán, felismerve az összefüggést Fröhlich kisasszony titkos információja és későbbi eltűnése, valamint Stumpf őrnagy sürgős szabadsága között. Lelkifurdalást nem érzett, hiszen megtiltott a huszároknak minden akciót, de aggodalmat és felelősséget annál többet: ha bajba kerültek, bár önfejűségük és engedetlenségük okozta, mégis őmiatta történt. Ki kell szabadítani őket, sürgősen és minden áron!...

-- Tehát Bettenhausenban vannak -- szögezte le. -- Ha ez igaz, és feltételezem, hogy igaz, különben hiába vesztegetjük az időt egymással, akkor azonnal

313

Capellóhoz kell fordulni. A birtok az övé, a kaszárnya az övé. Akár tud az esetről, akár sem, az embereimet ki kell engednie.

-- Nem hinném, hogy tud róla -- felelte Fuchs --, de nem is fontos. Méltóságod huszárjai ugyanis már nincsenek Bettenhausenban.

-- Hanem?!

-- Hanem úton.

-- Hová?!

-- Hiszen tudja méltóságod .. .

Zichy tudta: a tengerre, Angliába és onnan át Amerikába. De még nem akarta hinni. Túlságosan hirtelen jött, túlságosan ijesztő volt. A rendőrtanácsos azonban folytatta:

-- Még azon az éjjelen elvitték őket a kaszárnyából. Szekéren, megbilincselve és mindig csak éjszaka szállítva. Nehogy szökni vagy üzenni tudjanak. Az eljárás régen kidolgozott, begyakorolt, és többnyire bevált is. Ritkán fordul elő, hogy hiba csússzék belé. Az útvonal általában Hammeln, onnan északnak Hannover és végül Bréma. Itt veszik át a szállítmányt az angolok, hogy azután Bremerhaven kikötőjében hajóra rakják. Az utazás olykor eltart egy hétig is, de váltott lovakkal, erőltetett menetben, még éjszakai utazás esetén is, elég lehet hozzá négy-öt nap.

-- Egy nap előnyük már van!

-- De szekérrel, méltóságos uram. Lovon behozható.

-- És ha a törvényhez fordulok? Végtére is maga, Fuchs, itt a rendőrség!

-- Csak szerény tagja . . .

-- Intézkedni tud!

-- Természetesen, méltóságos uram. ön feljelentést tesz, mi nyomozáshoz fogunk. Mivel azonban nyomok

314

nincsenek, ezt méltóságod is tudja, a nyomozás eredménytelen marad. De tegyük fel, hogy valószínűsíthető a katonák eltoborzása és „to offer" besorozása. Ez esetben méltóságod kártérítési igényt nyújthat be, tekintve, hogy a katonák visszaszerzésére már aligha nyílna mód. Marad a kártérítés, azaz az érte indított per. ön nem kasseli állampolgár, így a per a birodalmi ítélőtábla hatáskörébe tartozik, amelynek jogköre kiterjed Kasselra éppen úgy, mint Ausztriára. A Reichskammergericht Wetzlarban ülésezik, a keresetet oda kell benyújtani. Fellebbezési fóruma a Reichshofrat, Bécsben, őfelsége a császár ellenőrzése alatt. Talán meglepi méltóságodat, hogy ilyen tájékozott vagyok, de a tanácsosi cím megszerzéséhez nem volt pénzem, és ezért a másik lehetőséget kellett választanom: jogi képzettséget szereztem, így történetesen tudomásom van arról is, hogy a múlt esztendőben a Reichskammergericht egyetlen peres ügyben hozott ítéletet. Ezt a pert még 1549-ben indították meg. Valamivel korábban, 1526-ban támadt peres ügye Brandenburg városának Nürnberggel, de még ítélet nem született. Kétségtelenül a gyakori háborús viszonyok is okozták, hogy ez idő szerint a birodalmi ítélőtábla irattárában legkevesebb hatvanezer befejezésre váró per aktái hevernek. Méltóságod keresetének a sorsa, megítélésem szerint, még siker esetén is alapos türelmet kívánna. Ezért bátorkodtam akták helyett a lovakra gondolni.

-- Rendben van, Fuchs. Köszönöm a felvilágosításait és a tanácsát is. A döntést még megfontolom. De gondolom, ez magát már nem érdekli túlságosan. Ezt a levelet pedig megszolgálta, tessék, fogja. Ha lesz időm és módom rá, mint maga mondta, szóban is

315

megerősítem. De búcsúzóul engedjen meg nekem is egy tanácsot...

-- Méltóságod kitüntet. ..

-- Nem hinném. Mindössze azt akarom mondani magának, hogy ne törekedjék oly buzgón bejutni az osztrák titkosrendőrség kebelébe. Maga túl okos ahhoz, hogy hivatalnok legyen. És az osztrák rendőrség már-már elsüllyed a bürokráciában. Még megfulladna közöttük. ..

Amikor Fuchs elhagyta a palotát, Zichy Kálmán gyors cselekvéshez látott. Komornyikjával becsomagoltatott, és levelet írt a konzulnak, amelyben meghagyta neki, hogy ha két héten belül nem tér vissza, akkor minden holmiját Böhm kékfestő útján juttassa el Bécsbe. A hintót és más, nehezebben mozdítható felszerelést későbbi intézkedésig raktároztassa be. Fuchsról nem tett említést a levélben. Megáll ő a saját lábán is.

Magához rendelte a káplárt, és utasította, hogy a huszárok estére hosszú menetre kész állapotban legyenek. Azután megsemmisített minden olyan iratot, levelezést, amelynek biztonságáról nem volt meggyőződve. Lázas tevékenysége közben jelentették neki, hogy a tartománygróf titkára keresi. Maga elé vezettette.

A titkár üzenetet hozott Vilmos gróftól, amelyben értesítette, hogy utasítást adott a rendőrségnek és a hadseregnek, kövessenek el mindent az eltűnt huszárok felkutatására. Egyben kéri Zichy grófot, hogy a továbbiakban forduljon bizalommal báró Luigi Capello tábornagyhoz, akit teljhatalommal megbízott a kutatás irányításával.

Kálmán diplomata-önfegyelme segítségével végighallgatta a titkárt, megköszönte fáradságát, és meg—

316

kérte, tolmácsolja Vilmos grófnak háláját, hogy ilyen hamar és hatásosan intézkedett. A maga részéről azonban szintúgy nem mulaszt el egyetlen lehetőséget sem, hogy végére járjon a kínos esetnek. Ezért is elnézését kéri előre a tartománygróf úrnak, ha a huszárok előkerültéig egyelőre nem tud rendelkezésére állani.

Este, még holdfelkelte előtt a kék huszárok kíséretében elhagyta a várost.

Három napig lovagoltak erőltetett iramban, rövid pihenőkkel a megadott útvonalon. Ütközben nem találkoztak számottevő katonasággal sem Kassel, sem később Alsó-Szászország területén. Senki sem állította meg őket, és senki sem érdeklődött úti céljuk felől. Igaz, ők sem kaptak hírt sehonnan, mennyire halad előttük a szekéroszlop a foglyokkal.

Nem sokkal Bréma előtt lovascsapat poroszkált szembe az úton. Szótlanul haladtak volna el egymás mellett, ha a csapat mögött nem zörög négy üres szekér. Zichy Kálmán gyanút fogott, és megállította a csapatot vezető kövér, kerek arcú hadnagyot.

-- A hadnagy úr nem Kasselből való? -- kérdezte. A tiszt végignézett a huszár egyenruhán, és kurtán

csak annyit felelt:

-- Mi köze hozzá?!

Zichy intett, és a huszárok körülvették a lovasokat. Ö maga pisztolyt szegezett a hadnagyra.

-- Szálljon le! Ne vágjon pofákat, mert keresztüllövöm, és még bocsánatot se kell érte kérnem senkitől...

A hadnagy lecsúszott a nyeregből. Lefegyverezték. Zichy leakasztatta a nyeregtáskáját, és felnyitotta. Csak az iratokat vette ki belőle. Hamar megtalálta az

317

átvételi elismervényt. Gondosan eltette, és a hadnagyra f örmedt:

-- Hol vannak most?!

-- Jó helyen -- válaszolta nevetve a hadnagy, miután látta, hogy tagadni már úgy sincs mit.

-- Helyes -- válaszolta Zichy Kálmán, és hangja önmagának is idegenül csengett. -- Te is hamarosan jó helyen leszel. Káplár! A katonákat szállítsák le a lóról, fegyverezzék le, és kötözzék egymáshoz. Az elszedett fegyvereket osszák szét egymás között, hogy mindenkire jusson, és ne legyen teher.

Parancsát végrehajtották. Közben kiszemelt egy erős fát. A hadnagyra mutatott.

-- Vegyétek le róla a kabátot és a kravátlit!

-- Nem bánhat így velem! -- ordított a hadnagy. -- Tiszt vagyok és nemesember!

-- Te szemét vagy! -- mondta Zichy Kálmán. -- Emberkufár szemét! Arra az ágra akasszátok!

A hadnagy felüvöltött, de bekötötték a száját.

-- Te és aki feletted áll, mind így végzik -- mondta a gróf, mielőtt megrántották volna a kötelet. -- Aki alattad, az is pribék, de csak a nyomorúság tette azzá.

A Rekrutenleutnantot felakasztották, embereit fegyver és ló nélkül, de szekereikkel szabadon engedték, hogy ha kedvük van hozzá, temessék el parancsnokukat, és ha merszük van hozzá, menjenek vissza Kasselba, és beszéljék el a történteket.

Szótlanul lovagoltak tovább Bréma felé.

A szász városparancsnokságot meglehetős fejetlenség közepette találták: Frigyes keleten átlépte a határt, és Drezda ellen vonult, hogy bekerítse. A szász hadsereg hanyatthomlok menekült a harapófogóból. A brémai helyőrség nem tudta, mit tegyen: menjene, maradjon-e?

318

A magyar csapatnak kapóra jött a fejetlenség. Körülvették az angol konzul házát, senki se zavarta őket. Zichy Kálmán előreszegezett pisztollyal, huszárok kíséretében hatolt be a házba. A konzul rémülten hátrált. Kálmán, látva, hogy nincs más fegyveres a helyiségben, leeresztette a pisztolyt.

-- Nyugalom, konzul úr! -- szólt angolul. -- Ha gyors és értelmes választ ad, nem esik bántódása. Kasselból nyolc embert hoztak pótlásul a legutóbbi szállítmányhoz. Hol vannak?

-- Ez a hadseregre tartozik -- válaszolta a konzul.

-- Lehet, konzul úr. De önnek is tudomása van róla. És nekem kevés az időm. Ha válasz nélkül kellene innen távoznom, kénytelen lennék önt csúnyán felpofozni, mielőtt agyonlövöm, ön pedig talán gentleman, és restellne, hogy megalázva kell meghalnia.

-- A kikötőbe vitték őket -- mondta a konzul.

-- Helyes. Kérem, foglaljon helyet, és írjon egy utasítást, hogy további intézkedésig ne hajózzák be őket, hanem szállítsák vissza Brémába.

-- Nincs felhatalmazásom rá ...

-- De parancsa igen. Én adtam. Most. És ne feledje ...

A konzul asztalhoz ült, és megírta az utasítást. Zichy két huszárt hátrahagyott őrizetül, és továbbszáguldott Bremerhaven felé.

Félúton három sebesült angol tengerészt találtak az út szélén. Egymást kötözték. Visszafogták a lovakat, és Zichy rájuk kérdezett.

-- Nyolc ember?! -- kérdezte vissza az egyik. -- Sátánok, nem emberek! -- És kiköpte az egyik fogát. -- Amikor a németek átadták nekünk őket, olyan jámborak voltak, mint a yorkhamptoni nyulak. Amint kiértünk velük a városból, mintha megvadultak volna!

319

Alig bírtuk megfékezni őket. összebilincselt kézzel ütöttek... De majd megkapják a magukét a hajón!

Nem lehetnek sokkal előttük ... A huszárok továbbvágtattak. A nagy forgalmú kikötőhöz vezető út azonban zsúfolt volt nehéz szekerekkel, targoncákkal, emberekkel. Egyre lassabban tudták átverekedni magukat a forgalmon. A gyalogosok mégcsak szétugráltak a lovak elől, de a súlyos társzekerek mint mozgó barikádok állták el az útjukat. A sós tengeri levegő köhögésre ingerelte nemcsak a huszárokat, hanem a kimerült lovakat is. Könnyen botlottak, egyre nehezebben haladtak.

A kikötő vitorlaerdejében honnan tudják meg, melyik a keresett hajó? Sok teherhajó a part mellett rakodott, mások távolabb horgony óztak, és lapos dereglyék hordták rájuk a hordókat, zsákokat. Idegen, ismeretlen világ volt ez még Kálmán számára is. De valami hatóságnak itt is kell lennie!

Megtalálták a kikötőparancsnokságot. Nem sokat tétováztak, berontottak. Zichy igyekezett fegyelmezni magát, mert tudta, hogy van eset, amikor használ az ijesztgetés, de van, amikor csak összezavarja a kérdezettet.

-- Az angol konzul nyílt parancsát hozzuk -- mondta a kikötői felügyelőnek. -- Nyolc utast vissza kell vinni egy hajóról!

-- Utast! -- mondta megvető gúnnyal a felügyelő, körszakállas szász tisztviselő, és kiköpött. -- Előbb nem jutott eszükbe a papájuknak, hogy visszavásárolja őket, csak amikor már a hajón vannak?

-- Jutott, nem jutott, hol vannak?!

-- Mit tudom én?! -- vont vállat a tisztviselő, de ebben a pillanatban egy huszár kard pengéje jelent meg a torka előtt. Hátrahőkölt és körülpislantott. Látta,

320

hogy többen is vigyáznak rá. Szemben Zichy Kálmán a mellén összefonta a karját.

-- Nos? -- kérdezte csendesen.

-- Engedjék, hogy megnézzem a könyvet... -- dadogta a felügyelő.

A kard visszahúzódott, és a felügyelő a kikötőnapló fölé hajolt.

-- Három angol hajónk volt ma ... -- mondta végül -- Kettő még rakódik. A harmadik egy órája szedett horgonyt.

-- Lássuk azt a kettőt! -- szólt Zichy Kálmán. -- Vezessen oda bennünket!

-- Megtehetem, uram -- hajolt meg a szász. -- De megmondhatom, hogy hiába megyünk. Az egyik sózott halat szállít, a másik pedig dán vajat és szalonnát. Akiket maguk keresnek, a harmadik hajón vannak. Azon, amelyik elment...

-- Hazudsz! -- kiáltott fel az egyik huszár, aki értette, mit mond. A szász felhúzta a vállát, és kifordította a tenyerét.

-- Miért tenném? Az angolok Frigyes barátai, és a szász hadsereg, húszezer jó katona, Pirnánál kénytelen volt letenni a fegyvert a porosz túlerő előtt. Jöjjenek az ablakhoz . . . Látják ott azt a vitorlát? Ott megy a maguk hajója. Kétszáz embert visz a fenekében.

Zichy Kálmán és kék huszárjai, akik az elmúlt napokban végigszáguldottak fél Németországon, odatódultak az ablakhoz, amely keskeny rést nyitott a végtelen tengerre, és valahol a távolban megpillantottak egy kicsiny fehér pontocskát. Szinte hinni sem tudták, hogy az alatt úsznak bajtársaik messze, egyre messzebbre. . .

Hogyan érjék már utol őket?

323

Még nem született meg János vitéz óriása, hogy sípszóra megjelenjék, s átlábolja az Óperenciás-tengert.

Igaz, nem is Tündérország felé tart az a hajó.

És megsiratták őrmesterüket, Hajító Nagy Jánost, megsiratták a piros huszárokat.

324

ÖTÖDIK FEJEZET

1. A parancs

Sous-lieutenant Charles de Toti, capitaine du Fort Venengo

Utasítom, hogy jelen parancsom vétele után az erőd parancsnokságát további intézkedésig adja át helyettesének, ön pedig haladéktalanul utazzék Louisbourg kikötőjébe, ahol a Chapelle de la Sainte Vierge gyorsfregattra hajózzék be, és térjen vissza Franciaországba. Megérkezte után jelentkezzék Párizsban, őfelsége Hadseregének Nyilvántartási Hivatalában, ahol beosztásáról további utasítás várja majd. Éljen a király!

Kelt 175 ... augusztus 17-én Marmontonne-ban, őfelsége Szárazföldi Expedíciós Hadseregének Főhadiszállásán.

Comte Ladislas de Berchény Franciaország marsall ja

Kedves Öcsémuram!

Miként a mellékelt hadparancsban olvashatja, kérése őfelségénél meghallgatásra talált. Immár nincs akadálya annak, hogy Franciaországba visszatérjen, és itt szolgálja tovább Királyát. Erre a szolgálatra annál is nagyobb szükség kívánkozik, merthogy a háború, mire Nagyságod ideér, alighanem javában dúl, és Istenben a bizodalom, hogy szerencsével és győzelemmel végződjék. A konstellációk kedvezőek, és hu

325

Öcsémuram hadi érdemeit is gyarapítja, amiben egy minutát sem kételkedem, bízvást remélheti, hogy őfelsége kieszközli a kegyelmet nagyszerű szövetségesünk, a császár és hitvese, a magyar királynő őfelsége színe előtt. Ebben a reményben várom kedves öcsémuramat haditáboromba, amelybe a párizsi urak érkezte után eligazítják.

Mi a Zichy gróf szerencsétlen jobbágyait illeti, vigye magával őket Louisbourgba, hol a fregatt kapitánya már tudni fog róluk, és ugyancsak Európába szállítja őket. Ha megfogadja tanácsomat, öcsémuram, béöltözteti őket francia mundérba, mert ha angol hadifoglyokként hurcolja magával, még valahol előkerül egy gyepesfejű hivatalnok, és tömlőébe vagy kényszermunkára szorítja őket, mi ellen öcsémuram hiába protestál, és a nyomorultak ott vannak, ahol a part szakad. Míg francia muskétásokként bátran kísérhetik. Nagyságodat akár az én táboromig, hol további sorsukat, uruknak visszaszolgáltatásukat utóbb eldönthetjük. Ennyit erről.

Találkozásunkig, amit mielőbb és hőn remélek, kíránofc öcsémuramnak jó egészséget és hadi fortunát.

Gróf Bercsényi

2. A kilencedik

- Emez erdőnek sosincs vége! -- sóhajtott Csóti Mátyás, mi ugyan káromkodásnak is beillett, oly hangon mondotta.

-- Mióta a hajóból kiraktak bennünket, akárha Faországba értünk volna -- kontrázott Bundás István. -- Ha örökétig élnénk, se vágnánk ki minden szálát.

326

-- Juss ki belőle, és hallgass! -- intette Morog Nagy János.

Hajító Nagy János azon elmélkedett, mely gyermeteg elképzelés volt is, amikor a vert angol seregtől elszökve, toronyiránt az erdőben, Louisbourgba szerettek volna jutni. Bejártak némely távolságokat, amióta a somogyi dombok közül kisodorta őket a szél, de azt ésszel felfogni se lehet talán, hogy ez az Óperencián túli föld milyen hatalmas! Azt beszélik, túlnan rajta még végtelenebb tenger következik, de ezen a magasságon még senki sem jutott oly messzire napnyugatnak. Az őserdő után sivatagok, a sivatagok után égig érő hegyek állják el az utat... A rosseb se érti, hogy miért nem fér ennyi jó helyen az angol meg a francia! Egymást gyilkolják, és közösen az indiánokat, akik, nem csoda, ahol tehetik, kamatostul adják vissza . . . Csakhogy a fehér ember helyébe hoznak a hajók másikat. A legyilkolt indián helyébe azonban nem nő oly hamar másik . . .

A kis csapat óvatosan, erősen biztosítva haladt az őserdő ösvényén, vezetőjük, Ezüst Nyíl, az odzsibve indián nyomában. Ezüst Nyíl hivatásos kalauz volt a francia haderőnél, és úgy ismerte az erdőt, mint a tenyerét; ki tudja, hányadszor járja már meg az utat a kikötő és a belföldi erődök között?

Az elővigyázatra nem is azért van szükség, mert attól tartanak, hogy eltévednek. A hivatalosan is beállott hadiállapot óta a portyázó csapatok egymást keresztezik az őserdőben. Utánpótlási karavánokra vadásznak, és felégetik a kisebb erődöket. A gyarmati francia sereg parancsnokául a tehetséges és ügyes Montcalm márkit nevezték ki, aki nem sokkal megérkezése után rohamcsapatot állított össze, és noha senki sem kívánta, hogy személyesen vezesse, mégis

327

az élére állt: tekintélyt akart szerezni magának, és megérezte, hogy errefelé más hadi erkölcsök dívnak, mint odaát Európában. Itt a parancsnoknak még bizonyítania kell rátermettségét, ha azt akarja, hogy kövessék is. Montcalm lóra ült, és különítményével megrohanta Oswego erődjét, az angol védelmi lánc egyik kulcspontját. Arra nem számított, hogy ha elfoglalja, meg is tarthatja; így hát rohammal bevette, felégette, szekérre rakott néhány tonnányi puskaporos hordót, mögéjük kötött ezernégyszáz hadifoglyot, és megalapozta tekintélyét. Az angolok csak a fogukat csikorgatták.

Montcalm nem örült, hogy egyik erődparancsnokát, a gyarmati hadviselésben jártas, képzett tisztet hazarendelik. Az európai mészárszékek nyílt ütközeteiben, előreszegezett karddal, bármelyik tiszti szalagos úrifiú ott tudja hagyni a fogát; nincs szükség arra, hogy az öreg rókákat is feláldozzák. A márki hitt abban, hogy őt azért küldték Acadiába, mert a királyság fontosnak tartja tengerentúli birtokait. De a mindennapi intézkedések ezer apró jeléből az a balsejtelme támadt, hogy minden erőfeszítés, hősiesség és helytállás ellenére az idő a konok és kitartó szigetországnak dolgozik. Ha kérdik, a világ semmi kincséért sem mondta volna hangosan, sőt ha más állítja, talán felháborodik is rajta ... De mit tehetett? Elengedte Toti hadnagyot, és mindjárt levelet is küldött vele, amelyben további erősítést és muníciót sürgetett.

Egyelőre azonban a levél nem kelt útra, mert a hadnagy meg sem érkezett a kikötőbe. Még valahol az őserdő mélyén tapogatódzik előre, nyolc átöltöztetett katona kíséretében és egy sovány indián vezetésével. Minden pillanatban támadásra számítanak, de fogalmuk sincs arról, hogy ez a támadás milyen köze-

328

li. Voltaképpen azon múlik, hogy tőlük alig mérföldnyire, egy velük majdnem párhuzamosan futó ösvényen halad egy futárpostára vadászó, közel ugyanakkora angol különítmény. Az ösvények azonban egyelőre nem keresztezik egymást, hanem egy irányban haladnak, és rajtuk a konok ellenfelek, mit sem sejtve egymásról, békésen ballagnak. Bármily nevetségesnek tűnik -- de hány véres fordulat dől el nevetséges körülményeken! --, találkozásuk azon múlik, a két párhuzamos ösvény idővel közeledik-e egymáshoz, vagy ellenkezőleg, távolodni kezd egymástól.. .

Ezüst Nyílnak persze tudnia kell a másik ösvényről. Tud is. Másfelé vezet, nincs mit tartani tőle . . .

Hiába járta mind a két ösvényt elégszer, legfeljebb irányukat, céljukat, hosszukat és járhatóságukat ismerte. Arról már fogalma sem lehetett, hogy a sűrű erdő fedte terepszint egyenetlenségei között a könnyebb előrehatolás irányát kereső egykori lábak, amelyek az ösvények nyomvonalát valaha kitaposták, hol kerültek közelebb, és hol távolodtak anélkül, hogy találkoznának. Az egy mérföldnek mondott távolság olykor a kétszeresére nőtt, máshol viszont a felére csökkent.

Mígnem egy helyütt nyíllövésnyire szűkült -- már ha a sűrű bozóton egyáltalán nyilat lehetett volna átlőni. De ha nyíl nem is hatolhatott át rajta, a hang talált magának rést a bokrok és liánok, ágak és lombok között, ahol keresztülsurranhatott.

Ezüst Nyíl megtorpant, kezét álljra emelte, azután végigvágódott a földön, és fülét a talajhoz szorította.

Túlnan is meghallották a lovak dobogását. ők is megtorpantak, a sűrűbe kémleltek.

Ha csak fertályóra különbség van közöttük, soha—

329

sem találkoznak. De éppen egyszerre értek oda, ahol egyedül találkozhattak. Találkoztak is.

Tovább is mehettek volna. Néhány perc múltán az ösvények ismét eltávolodtak egymástól, és többé ilyen közel nem is kerültek. Ki tudná megmondani, miért álltak meg mégis?

Alighanem a kötelező óvatosság végett: kicsoda, és mit tesz a másik? Fel kell deríteni, másképpen nem lehet továbbmenni.

Felderítették tehát. Egyik oldalról Ezüst Nyíl és Szúnyog András, a másikról két angol katona. Addig kúsztak-más/tak a sűrűben egymás felé, amíg kétségtelenül meggyőződhettek arról, hogy innen fehér, túlnan piros kabát feszül az emberbőr és a puskaszíj között. Gyorsan visszakúsztak és visszamásztak társaikhoz, és jelentették, hogy túlnan ellenség találtatik. Mekkora, milyen erős, több-e, kevesebbe náluk, arról nem szólhattak, mert a felderítés örök törvénye, hogy egy leselkedő és egy meglesett szükséges hozzá. Ámde ha mindkét fél leselkedik, akkor nehéz a hátába kerülni. Mivel mindkét csapat maroknyi volt, a józan ész azt parancsolta volna, hogy gyorsan elszaladjanak, mielőtt még a másik esetleges túlerejével elnyeli őket. Ehelyett megtöltötték a puskákat, feltűzték a szuronyokat, és elindultak egymás felé.

Egy dombocska alatt találkoztak. Inkább csak nagyra nőtt vakondtúrás volt, de az egymásba kapaszkodó fagyökerek megnövesztették. Fedezékükben a katonák megbújhattak. Lőni ugyan nem láttak, de őket se találhatta el senki fia. Várták, hogy kezdje a másik. Akkor oda lehet pörkölni neki.

De nem kezdte. Az istennek se kezdte. LengyelTóti magához intett két katonát. Történetesen Molnár Mátét és Morog Nagy Jánost.

330

-- Hurcolkodjanak valamelyest hátrább -- mondotta nekik. -- Mi elkezdünk pufogtatni, hogy eltereljük a figyelmüket. Ezalatt maguk oldalba kapják őket, és ahol pirosat látnak, oda durrantanak.

-- Mégis inkább hadifogoly-állományban maradhattunk volna -- dörmögött Morog Nagy János.

-- Rossebet! -- legyintett Máté. -- Mire kiderülne, hogy kend közéjük való, már lapockája alatt hordaná az ólmot. . .

-- Nem is azért -- felelte Morog. -- De akkor most lenne velünk francia őrizet, és verekedhetne helyettünk az a f apof ákkal!

Nyögött egyet, és kúszni kezdett. A többiek tűz alá vették a túloldali fákat, hogy röpködött a héj meg a forgács.

Az egyszerű manőverben az volt a jó, hogy olyan egyszerű volt. A két, ez idő szerint éppen francia muskétás oldalról jó kilátást kapott, és több angolt is eltalált, mire az ellenfél észbe kapott. Tűz alá vették az oldalba támadókat, akiket nem sok védett; a lombok legfeljebb takarnak, de a golyót nem fogják fel. Gyors visszavonulót fújtak maguknak, ami némileg katonás megfelelője annak a hadászati ténynek, hogy úgy elszaladtak, ahogyan csak a talpuk bírta. Szerencséjükre senki sem fogta üldözőbe őket, mert az ellenfelet súlyos veszteség érte.

Mentek volna már az angolok is, de féltek kimozdulni. Csupán annyit tettek, hogy ezután a hátukat is fedezték. Gondolták, megvárják az estét, és a sötétben elszelelnek. Közben a két magyar kiadós kanyarral visszatért csapatához. LengyelTóti megdicsérte őket, és megígérte, hogy ha szerencsésen célhoz érnek, kitüntetésre terjeszti fel őket.

-- Azt lehet -- mondta Morog --, csak annyira meg

331

ne becsüljék a tudományunkat, hogy ott fogjanak a mundérban. ..

-- Kevesen lehetnek -- következtette ki a hadnagy --, ha ezután sem mozdulnak. Ha pedig gyengébbek, akkor megadásra szólíthatnánk fel őket. Csak be ne csapjanak...

-- Én felmenni fa, Monsieur ... -- szólalt meg Ezüst Nyíl. -- Nézni le katonák, számolni meg ...

-- Nem bánom, fiú -- bólintott LengyelTóti. -- De csendesen, mert akármilyen sovány vagy is, az ólom nem hizlal!

Ezüst Nyíl odább kúszott, egy fiatal mammutfenyőhöz, amely nem lehetett idősebb kétszáz esztendősnél. Agai még sűrűn állottak, de túlságosan magasan kezdődtek. Az indián nyújtott karral se érhette el őket. Lajtorjás utána kúszott, mivel a csapatban ő volt a legnyurgább. A fedezett oldalon nekitámasztotta hátát a fának, és ölében összekulcsolta két kezét. Az indián beléállott, onnan a vállára lépett, és azután már elérte az alsó ágat. Mókusügyességgel tornázta felfelé magát, mígnem oly vékony ágakra lépett, hogy félkörben meghajoltak alatta.

Látta az angolokat, de megszámolni őket még nem tudta. Hajladozott ő is, mint alatta az ágak, hogy kilessen, és ez lett a veszte. Meztelen teste elvált a fatörzs vörösétől, és a zöld háttérben láthatóvá lett. Valahol egy puska dörrent, és az indián felsikoltott. . .

Nem érte halálos találat, mert nem esett le. Görcsösen kapaszkodott a fába, amelynek törzse már jótékonyan elrejtette. De lejön-e róla?

Társai tehetetlenek voltak. Az angolok éppúgy figyelték a magas fenyőt, mint ők, és a legcsekélyebb mozgásra ismét lőttek volna. Lehetetlenség volt utána mászni...

332

Azután megpillantották Ezüst Nyíl testét, amint lassan, végtelenül lassan ereszkedik lefelé. Megkönnyebbülten sóhajtottak fel: csak horzsolta a lövés!

Tévedtek. A golyó az indián bal vállába fúródott, és az ütésen kívül, amire felsikoltott, nem okozott fájdalmat. De azután a kar vérellátása gyengült, az izmok zsibbadni kezdtek, és a föld még oly messze volt. . . Összeszorította a fogát és kapaszkodott, de a bal karjában egyre kevésbé bízhatott. Félkarral pedig nem mászhatott tovább. Ha találna egy elágazást, ahol megtámasztaná magát, és pihenhetne, gondolkodhatna . . . De a fenyőn minden ág egyforma, azonos szögben szaladnak szét, nincs se odú, se öböl, se összenövés, ami menedéket nyújtana! Kapaszkodik, ereszkedik, ameddig bír . . .

Azután egyszerre nem bírta tovább.

Hat-nyolc méter magasról zuhant le. A lombok valamit csökkentettek az esésen, de nem eleget. Feljajdult, amikor földet ért, és nem mozdult. A hadnagy odakúszott hozzá. Az indián szeme nyitva volt.

-- Hol sebesültél meg? -- kérdezte Tóti.

-- Ezüst Nyíl válla ... -- suttogta az indián, és meg akart mozdulni, de visszaesett. Kiderült, hogy eséskor a bal alsó lábszára is megsérült, talán eltörött. LengyelTóti hátrább vonszolta, ahol bátrabban mozoghattak, és megvizsgálta.

-- Maradj nyugodtan -- mondotta. -- Bekötözünk.

-- Öt piros ... -- nyögte az indián. -- Ezüst Nyíl látta ... Csak öt katona . . .

-- Jól van, jól... -- csillapította a hadnagy, és visszament a csapathoz.

-- Váll-lövése van, de nem ért csontot -- mondotta. -- A lába azonban eltörött.

333

-- Bekötözöm -- szólt Szúnyog András, és az indiánhoz mászott. Tépést csinált, és elállította a vérzést. A golyót nem kellett kiszedni (nem is tudta volna), mert szerencsére kiment a sebből. Azután a sérült lábat vette szemügyre. Ehhez már jobban értett. Ki tudná megszámolni, hány törött madárszárnyat, vékonyka lábat tett már sínbe, forrasztott türelmes gondoskodással össze? És ez a sovány indián alig több egy madárnál. . . Egyenes ágakat keresett, laposra faragta őket, sínt, rögzítőt mesterkedett össze.

Ideje volt, mert a lövöldözés elcsendesedett. A két fél egymásra és az éjszakára várt. Lassan sötétedett is. Az őserdő sűrűjében hamarabb száll le az alkony.

Oly közel voltak egymáshoz, hogy ha az egyik csapat elhallgatott, meghallhatta a másik beszédét Az este közeledtével az erdő neszei is elcsendesedtek. Megszűntek a nappali zajok, az éjszaka járó erdőlakók pedig még nem indultak útjukra.

-- Figyeld csak! -- bökte oldalba Gergely Hajítót. Füleltek.

-- Tű Seppl. . . Hast du a jütte Brod? -- hozta a szél a suttogást.

-- János, nem németül szólnak ezek?

-- De -- hagyta rá Hajító. -- Csak ritka rondán . . .

-- Mindegy az -- töprengett Gergely. -- Erdőben vagyunk . ..

A hadnagyhoz mászott, és elmondta, hogy van egy ideája. LengyelTóti nem hitt benne, de ráhagyta. Lajtorjás Balog Gergely előrekúszott a dombon, ameddig csak veszély nélkül tehette, és németül -- szebben az ő ejtése sem hangzott -- átkiáltott a túloldalra:

-- Hej, Szepi! Hörst du mik?!

334

-- Ja! -- jött némi szünet után a válasz. -- Wer bist tű?!

-- Az vagyok, aki te! -- felelte Gergely. -- Kötéllel fogott muszáj katona! Téged honnan taszítottak ide?

-- Szászföldről... És tégedet?

„Minek zavarjam össze?" -- gondolta Gergely, és válaszolt:

-- Kassel városából. . .

-- Azért beszélsz ilyen csúnyán -- örvendezett a másik. -- Alig értelek . . .

-- Én is téged. De mindegy az. Fontos, hogy értesz. Ha meg értesz, mondd meg nekem, mi a fenének ülünk mi itt.

-- Ez a parancs.

-- Kiadta?

-- A hadnagy úr ...

-- Angol?

-- Mi lenne más?

-- No, ha ő angol, te meg szász, semmi közöd hozzá. Csapd fejbe, és gyere hozzánk!

-- Miért nem csapod te a tiédet, és jössz te mihozzánk?

-- Mert én éppen hazafelé tartok . . .

-- Hazudsz! Francia katona vagy!

-- Akár te angol. Csapd fejbe, és gyere,!

-- Nem lehet, testvér. Ő a hadnagy úr.

-- Hát aztán? Te választottad őt magadnak? Jószántadból húztál mundért, cipeled a borjút? Kedvedre hajókáztattak át a tengeren?

-- A parancsnok, az csak parancsnok. Én meg katona, akárhogyan is lettem azzá. Engedelmeskedni kell.

-- Hagyd fel, Gergely -- legyintett Hajító. -- Marha

335

német ez. Csak a befélt ismeri. Parancsra a saját anyját is meglőné . . .

-- Ember ez, hiszen beszél! -- vitatkozott Lajtorjás. -- Akkor meg ész is szorult belé!

-- De másformán, mint beléd . . .

-- Jó ok nélkül senki se szeret meghalni -- mondta Gergely, és megint átkiáltott: -- Ha maradsz, maradjál. A te dolgod. De egymást minek bántanánk? Térjetek utatokra, és mi is megyünk a magunkéra!

-- Parancsnok vagy, hogy igy beszélsz?

-- A parancsnokunk ugyanezt mondja. Azt üzeni, mi vagyunk többen, de mi nem akarunk hadakozni, ha ti se akartok. Azt mondja, ha a ti hadnagytok szépszerével elmegy, mi se teszünk egyebet. Mondd meg neki, hogy ez az üzenet!

-- Megmondom. Várjatok . . .

-- Mi a rossebet tehetnénk mást? -- sóhajtott Gergely. -- Ha csipetnyi merszed volna, az angol hadnagyocskádnak megmagyaráznád, hogy uzsgyi visszafelé, vagy itt marad örökre . . .

-- Szamár vagy te is, Gergely! Ha fejbe verni nem akarja, mást se mondhat neki, amiért később ne csuknák áristomba.

-- Bolond história . . . De talán az ánglusnak több esze lesz.

Kiáltott a német legény a túloldalról:

-- Azt üzeni a hadnagy úr. ha két sebesültünket bátran elvihetjük, és nem lőttök, akkor visszavonulunk!

-- Ügy legyen, testvér!

Az angolok között mozgolódás támadt. Látni lehetett, ahogyan ketten a sebesültekhez mennek, felemelik őket, és hátrafutnak velük a lovakhoz. Időközben Gergely elmondta LengyelTótinak, amit az